Satyricon: Satyricon

írta Hard Rock Magazin | 2013.09.13.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://www.satyricon.no

Stílus: Black metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Elvehetetlen, objektív tény, hogy a Satyricon is jelen volt a hősidőkben, amikor még a norvég black metal tényleg black metal volt (a ’90-es évek elején). Ezen jelenség atmoszférája világszerte alapvető hatást gyakorolt az akkoriban is már súlyosabb zenét játszó zenekarokra és zenészekre. Ezt a szellemiséget próbálja meg életben tartani a jelenleg Franciaországban fénykorát (sötétségét?) élő új black metal hullám és képviselői, mint pl. a Blut Aus Nord, a Deathspell Omega, az Anorexia Nervosa stb. Akik e stílust követték az elmúlt húsz évben, azok pontosan tudják, hogy a kultikusnak számító Darkthrone punk-rockos megnyilvánulásai inkább nevetségesek, mintsem élvezhetőek, az Immortal visszatérését is erős jó indulattal lehet csak egy újabb lábjegyzetként elkönyvelni, hogy a többiek próbálkozásairól ne is beszéljünk. Ennek fényében az igazi zászlóshajó és egyben a legkiemelkedőbbnek számító Emperor működésének lezárása volt számomra a legszomorúbb tény. Talán az vigasztalhat minket egy kicsit, hogy a jövő évben néhány fesztiválfellépésen el lehet majd csípni őket… persze nem itthon.

Ám a Satyricon saját névre keresztelt 8. sorlemeze így is üde színfoltot jelenthet a stílus fanatikusainak, ugyanis ellentétben „túlpromotált” sortársaikkal (mert hát hogy is kéne lennie a legőrültebb, legszélsőségesebb zenéket és image-t mutató zenekaroknál…) ők hűek maradtak az eredeti, – ha úgy tetszik – tradicionális hangszerelési és zeneszerzési módszerekhez. Mindezt úgy, hogy a hangzás modern, nem zajos, mégis kellően nyomasztó még annak ellenére is, hogy sokszor inkább hallok heavy metal elemeket, mintsem black metalt. Bár számít egyáltalán még ez a stílusmeghatározás valakinek? Egy olyan zenésznek, mint Satyr, biztosan nem. Friss, sodró, energikus az egész anyag az első perctől az utolsóig és egyben nagyon színes is. Igazi meglepetés volt a tiszta ének a lemez megjelenését megelőzően kidobott Phoenix című dalban, egy teljesen új dimenzióba repített engem mint hallgatót. Az akusztikus témák is mind nagyszerűek, nagyon jól ellenpontozzák a súlyos részeket.

Nem szeretem az albumokat egymáshoz hasonlítgatni, még a zenekar saját életművében szereplő sorlemezeket sem, mert egy dinamikusan fejlődő világban a gondolkodó zeneszerző is dinamikusan kell, hogy reagáljon az aktualitásokra. Egyértelmű, hogy nehéz úgy aktuálisnak maradni, hogy ha valamihez hűnek is kell lenni, de ez itt most sikerült, és bizony jól. Azt viszont kijelenthetem, hogy a ’Rebel Extravaganza’ óta ez a lemezük az, amelyik a leginkább emlékeztetet arra a zenekarra, melyet Satyriconnak hívnak. Hogy viszont az utóbbi 8 évben készült ’Volcano’, ’Now, Diabolical’, ’The Age of Nero’ című lemezeik hova sorolódnak, azt már csak az idő dönti el – talán nekik is többet kellett volna pihenni, talán a Keep of Kalessin-es cimborákat kellett volna jobban figyelgetni. Ellenben tökéletes döntésnek bizonyult, hogy – az Ulver után szabadon – ők is a norvég nemzeti operaházban keresték a megoldást, és szeptember 8-án, az opera nagyszabású kórusával adtak koncertet a nagyérdeműnek, melyről néhány fanatikus videót is készített.

A dalszövegeket olvasgatva azt azért kijelenthetjük, hogy nem nagyon törte össze magát a Satyr & Frost páros az új gondolatok terén, viszont azzal teljesen egyet tudok érteni, hogy ez az a lemez, ami a leginkább képviseli a zenekar gondolatiságát, érzelemvilágát. Ide tartozik szorosan a borítón látható kép is. Ennek az ideologizálását meghagyom neked, kedves olvasó, de segítség gyanánt ajánlom végignézni egymás után az összes eddigi albumuk borítóját.

Pontszám: 7