Annihilator: Feast

írta Tomka | 2013.08.22.

Megjelenés: 2013

Kiadó: UDR Music

Weblap: http://www.annihilatormetal.com

Stílus: Thrash metal

Származás: Kanada

 

Zenészek
Jeff Waters - gitár, basszusgitár, vokál Dave Padden - ének, ritmusgitár Mike Harshaw - dob Vendégek: Danko Jones - ének (5) Alexi Laiho - gitárszóló
Dalcímek
1. Deadlock 2. No Way Out 3. Smear Campaign 4. No Surrender 5. Wrapped 6. Perfect Angel Eyes 7. Demon Code 8. Fight the World 9. One Falls, Two Rise
Értékelés

Hiába zúzzák már több évtizede az ipart, egy Annihilator lemez megjelenése még mindig izgalmas, telve meglepetésekkel. Sosem tudhatjuk ugyanis, mit rejt egy új Jeff Waters korong: borzalmat vagy zsenialitást. Az Annihilatort ezért legalább annyira divat ekézni, mint felmagasztalni, és az a különös helyzet állt elő, hogy gyakran mindkét tábornak igaza van. Lenyűgöző az az inkonzisztencia, amivel a „metal zene legalulértékeltebb gitárosa” kitüntetéssel dekorált Waters alkot: alig pár évvel az ’Alice In Hell’ és a ’Never, Neverland’ mestermunkái után hozta ki a több rockballadát is felvonultató ’Set the World On Fire’-t, ám ez az egyébként teljesen korrekt album még csak a kezdeti sokk volt ahhoz képest, amit például a ’Remains’ kizárólag Waters által feljátszott, néha elektronikus popdalokat (Bastiage) is felvonultató tévedése jelentett. A zenésztársait folyamatosan cserélgető Jeff legnagyobb melléfogása nem is a ’97-es album elkészítése volt, hanem hogy 2003-ban lecserélte azt a Joe Comeaut, aki erőteljes hangjával új életre keltette az Annihilator zenéjét a ’Carnival Diablos’-on és a ’Waking The Fury’-n. Méghozzá egy olyan énekesre, akinek inkább egy mainstream slágerrock-bandában lett volna a helye a 2000-es évek elején: bevallom, a mai napig nem tudom végighallgatni az ’All For You’-t, elsősorban Dave Padden túllágyított, negédes énektémái miatt (arról nem is beszélve, hogy üvöltözése nettó metalcore-osra sikeredett).

Meg kell adni Paddennek, hogy azóta sokat fejlődött, és ügyesen megtanulta lekoppintani a nevesebb thrash énekeseket Tom Arayától James Hetfieldig – ezt bizonyította már a renomén rengeteget javító ’Schizo Deluxe’-szal és az Annihilatort remek formában mutató 2010-es lemezen. Ám hiába talált vissza a zenekar a nu, groove és egyéb modern metalos kitérők után a thrash metal ösvényére, egy-két gyengébb eresztés majd’ minden lemezre felcsúszott, legutóbb például a 25 Seconds rondított a végeredményen. Az idei ’Feast’-en azonban sokkal egységesebb az összkép: mindössze egy malőr követelt magának helyet, azért is a szerelem és persze Waters öntörvényűsége okolható. A gitáros ugyanis írt egy dalt német menyasszonyának, ami sajnos megtetszett Paddennek is, ezért rögzítették a lemezre („You're beautiful inside and outside too, a new beginning, me and you”, most komolyan?). Több szót nem is érdemes rá pazarolni, perfektül átlagos giccslíra a Perfect Angel Eyes, amitől ha eltekintünk, a Padden-éra legkonzisztensebb lemezét kapjuk.

Nincsenek olyan egyből kiugró, instant thrash-slágerek, mint az Ultra-Motion vagy a The Trend, de többedik hallgatás után nem is hiányoznak, mert mindegyik dal izmos és vaskos, mint egy elefántcsülök – nem is kell átléptetni az említetten kívül egy dalt se. Szerintem a Waters-Padden duó – akikhez hivatalosan is csatlakozott Mike Harshaw dobos és Alberto Campuzano basszusgitáros – most simította össze gyűrődésmentesen a beszivárgott modern hatásokat az Annihilator klasszikus, komplex thrash metaljával. Waters mindig is szívesen dobált egymás után teljesen eltérő műfajú dalokat, ám most egy-egy szerzeményen belül, gördülékenyen folyatja egybe a zsánereket. Elég csak megfülelni a No Surrendert, ami úgy kezdődik, mint egy Faith No More vagy egy Red Hot Chili Peppers szám a funyk-san dübörgő basszusgitár és a lazán fricskázott dobtémák kettősével, hogy Waters rövid úton átforgassa azt az ’All For You’-t vagy a ’Metal’-t idéző szétszaggatott riffelésbe – ám rövid időn belül felkapcsolják a tempót és átslisszolnak a régi Annihilator-lemezek technikás thrashének fenségterületére. A Danko Jones által énekelt Wrapped pedig olyan, mintha az ’Appetite For Destruction’-t rögzítő Guns N’ Roses a címhez méltóan nekiállt volna thrash-t pusztítani – ez a dal az AC/DC-s Shallow Grave kistestvére, ami ugyan nem ilyen nyíltan tiszteleg egy zenekar előtt, de ugyanazt a rock ’n’ rollos lendületet képviseli. Az Annihilator műfajtérképéről fél lábbal lelógó, de hasonlóan frappáns dal még a Smear Campaign, aminek második felében egyenesen punkosra veszik a figurát, miközben felszabadult, bolondos hangulatot fecskendeznek a dallamok közé. A vicc persze az, hogy a szám azután született, hogy Jeff valami netes fröcskölődést olvasott cimborájáról, Scott Ianról, ezen felhúzta magát, és megírta a Smear Campaign-t.

Az ’All For You’-t vagy a ’Metal’-t megkeserítő nu és groove metalos dolgokat szerencsére hanyagolják, és amikor Padden száján ki is csúszik egy-egy kellemetlenebb dallam (ld. No Way Out), az is tolerálható. A lemezt nyitó kettős, a Deadlock és a No Way Out arra a régimódi thrashes vonalra csatol rá, amit az Annihilator az utolsó pár lemezen már megkezdett, különösen a Deadlock morzsol slayeresen. Persze, az egészet egy modern csavarral adják elő, amire csak rásegít a kristálytiszta, bivalyerős hangzás, ami a ’Waking The Fury’ soundjának tökéletes ellentéte: míg a 2002-es opus úgy roncsolt, hogy Jeff széttorzította a gitárhangzást, a ’Feast’ azzal irt, hogy minden egyes porlasztó gitárriff kidomborodik. Waters hozza is a formáját, rendületlenül rétegzi egymásra a durvábbnál durvább, mégis melodikus riffeket. A kanadai zenész egyébként se thrash, hanem egy univerzális metal gitáros, akinek a gitárhősös tekerések, a dallamszólók vagy a heavy metalosan harmonizáló témák ugyanolyan jól mennek, mint a thrash-szeletelések. Az előző lemezhez képest most mégis visszafogta magát, nem szólózza agyon a lemezt, kimértebben adagolja a villantós momentumokat.

Külön köszönet jár Jeffnek, amiért a ’Feast’ végén sem rontja a szájízt, sőt, emeli a tétet: a záró hármas mind 6-8 perc körül fut, így a banda az epikusabb oldalát is bemutathatja. A ritmikai és tematikai váltásokkal tűzdelt, a basszusgitárt is játékba hozó Fight The World, valamint az akusztikusan felvezetett, eleinte settheworldösen dallamos One Falls, Two Rise az ’Alice In Hell’ szellemiségét is megidézi, de nem olyan görcsösen, mint a ’Criteria For A Black Widow’ – csak átülteti a klasszikus lemezek komplexre gyúrt thrash-szerkesztését az Annihilator mai világába. Mindkét dal méltó módon koronázza meg a ’Feast’-et, ami simán a legjobb Annihilator-lemez a ’Waking The Fury’ óta.

Pontszám: 8.5