Anaal Nathrakh: Vanitas

írta Mike | 2013.08.17.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Candlelight Records

Weblap: https://www.facebook.com/Anaalnathrakhofficial

Stílus: Grindcore/black metal

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

A városszéli vágóhíd rideg-komor falai közt a bágyatagon zizegő neon fénye el-elhal. A roppant bárd azonban szakadatlan dolgozik, úgy szakítja a húst, akárha papír volna: könnyedén szel keresztül izmokat, zsigereket, és még a csont is akképp reped szilánkosra, mint az ostya. Aztán nem marad más, csupán aprólék, egy valaha volt jól megtermett vágóállat emlék-darabkái…

Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy a ’Vanitas’ ugyan tavalyi megjelenés, ám mivel műfajának egy igen szépreményű létesítményét tisztelhetjük benne, kár volna csak azért nem megemlékezni róla, mert kedves (azazhogy fölöttébb renyhe) recenzor úr folyton tologatta a dicshimnuszok kritikaformában történő közhírré tételét. A „jobb későn, mint soha”-elvén tehát íme a megkésett örömóda Minden Idők Egyik Legmocskosabb Slágergyűjteményéről.

Legott feszítsük ki a reklámszlogent: amennyiben zenébe oltott mészárlásra fáj a fogad, állj, ne tovább, az Anaal Nathrakh két henteslegénye neked készítette el legújabb vérben és belsőségben pancsikoló lakomáját… Ha azonban egy tisztességes albumkritikához ennél szellemdúsabb felütést óhajt az Igényes Olvasó, hadd ajánljam magam helyett a banda hangszálakrobatájának öndefinícióját, hisz ennél keresve sem találunk pontosabbat: „A ’Vanitas’ olyan, mintha valaki megmutatná neked, hogy milyen a világvége, méghozzá ezernyi savban áztatott kalapács segítségével…” És Dave Hunt, alias V.I.T.R.I.O.L. szavai cseppet sem túlzóak. Pengeéles látlelet, mit ne mondjak. A szadista játék neve grindcore black metal, ami már önmagában nem kecsegtet túl sok pitypang-könnyed szépelgéssel, ám ha hozzáfűzöm, hogy ebben az alig 40 percben kerekre csiszolt, sőt mi több, már-már a közérthetőség határán himbálódzó dalokat, ó, bocsánat, Dalokat kapunk ajándékba, a műfaj ádáz ellenlábasainak máris kisimulhat a fancsali ábrázata. De ha ki nem is simul, majd jól ledózerolja az atomvonat erejű lemezhangzás… Én időben szóltam.

Az Anaal Nathrakh 1998-ban dugta ki rém rusnya, vérmocskos fejét a „raw” black metal bűzös bölcsőjéből Birminghamben, s a demójuknak sem véletlenül adták a ’Total Fucking Necro’ címet a ’Sára Lyányom, Be Szép A Szoknyád!’ helyett. Majd szép lassan a sunyin megbúvó melódiákkal kicsipkézett grindcore-os black/death metal irányba fordították a kormányrudat, ami olyan jól sikerült, hogy például a ’Hell Is Empty, And All The Devils Are Here’ kiadványukat a műfaj kikezdhetetlen klasszikusának kiáltotta ki szakma, rajongó, firkász egyaránt, szóval nagyjából mindenki. Na, jó, az egyház talán nem… Pedig ama bizonyos kormányrudat csupán ketten tartják, biztos, erős kézzel: a Benediction éléről is ismert trubadúr, Dave Hunt és Mick Kenney, leánykori nevén Irrumator. (A cicafiú Michaelről előbb gondolnád, hogy valami béna Take That tribute tagja, minthogy efféle ökörnyúzó hordákban zajong, de mondjuk Dave-nek tényleg olyan a fizimiskája, hogy Olaf Ittenbach casting nélkül simán bevenné a legújabb Y-kategóriás remekművébe szadomazo kéjgyilkosnak… Aztán lehet, hogy mégis inkább egy kopasz, pufibb Steven Wilsonra hajaz, a fene se tudja már.)

És hogy milyen a hetedik mű, a ’Vanitas’? Zseniális. Ennyi. Ilyen az, amikor a technikai tudás és a kreativitás morbid nászát üli. Meg a döbbenetes intenzitás és a dalközpontúság… Az Anaal Nathrakh-muzsika veleje-ereje abban (is) rejlik, hogy úgy tud egyszerre brutálisan elsöprő és dallamosan fülbemászó lenni, hogy közben egyik szegmens sem oltja ki a másikat, inkább egymást támogatva alkotnak egy koherens, harmonikus egészet. S noha a két srác a dinamizmus fokozásában és a kíméletlen zúzásban nem ismer pardont, egy pillanatra sem feledkeznek meg arról, hogy a zenéjük és a szórakoztatás közé egyenlőségjelet tűzzenek ki, így aztán némi odafigyeléssel könnyűszerrel átlátható, hagyományos dalszerkezetekbe botlunk minduntalan; a számokban van verze-refrén-szóló-refrén (ebben módfelett hasonlítanak az AC/DC-re), bizton állíthatom tehát, hogy több itten a kapaszkodó, mint az új metrókocsikban. Okosan ki lett ez találva, na.

V.I.T.R.I.O.L. énekteljesítménye pedig lenyűgöző: a pengemetszett torokhangok végtelen arzenálját vonultatja fel: a ledöfött disznóhoz hasonlatos fülrepesztő vonyításától kezdve a hat láb mélyen bugyborékoló hörgésen át a veszett ordításokig mindent elibénk terít, nem beszélve a kifejezetten tetszetős, power metalosan hősies dallamokról, bár ez utóbbit kicsit szűkmarkúan méri. (Azért még a harcedzett metaltesók is óvatosan közelítsenek e produktum felé, mert a permanens epehányás bárkit megviccelhet, akár Ozzy-t az összetett mondat.) A vérlucskos nekro-tébolyda közepette azonban olyan csemegékre bukkanhatunk, mint egy tovagörgetett Nevermore-ízű riff, itt-ott rideg indusztriális zajok, vagy egy finoman elhintett, szinte helloweenes (!) gitármelódia, pusztán a móka kedvéért. Kedvencem mindközül épp a legkevésbé tipikus őrlemény, a záró A Metaphor For The Dead: amolyan kakukktojás szerepet tölt be közérthetősége, dallamossága révén, lényegesen szelídebb, mint a többi, szárnyaló refrénje hallatán pedig még a jó Warrel Dane is elismerően csettintene.

Na, de elég is a tocsogásból locsogásból, a lényeg, hogy a ’Vanitas’ egy 38 percnyi muzikális elmebaj, méghozzá a legjobb fajtából! És még csak nincs is böllérre eresztve.

Pontszám: 8.5