Christopher Lee: Charlemagne - The Omens of Death

írta Jocke | 2013.08.14.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Charlemagne Productions Ltd.

Weblap: http://www.charlemagneproductions.org

Stílus: Heavy Metal

Származás: Multikulturális

 

Zenészek
Énekesek: Christopher Lee (Nagy Károly szelleme) Vincent Ricciardi (Nagy Károly) Phil S.P (Kis Pipin) Mauro Conti (Adorján pápa) Lydia Salnikova (Hildegárd) Gordon Tittsworth (Roland gróf) Aaron Clutier (Lupo herceg) Daniel Vasconcelos (Olivér) Richie Faulkner - gitár Hedras Ramos Jr. - gitár Hedras Ramos Sr. - basszusgitár Ollie Usiskin - dobok
Dalcímek
01. The Portent 02. Charles the Great 03. The Siege 04. Massacre of the Saxons 05. Dawning of a New Age 06. Let Legend Mark Me as the King 07. The Betrayal 08. The Devil's Advocate 09. The Ultimate Sacrifice 10. Judgement Day
Értékelés

Általában nem gondolkodom sokat egy kritika kezdő sorain, de jelen esetben meg kellett tornáztatnom a fejemben salátásodó tekervényeket, ugyanis szerettem volna elkerülni a közhelyeket. Christopher Lee esetében azonban ezek a dolgok megkerülhetetlenek. Már hogy lehetne elsiklani afelett, hogy a több érdemrendet szerzett, lovaggá ütött legenda idén májusban már 91. születésnapját ünnepelte? Christopher Lee mindössze 17 éves volt, amikor a Téli Háborúban csatába állt a finnek oldalán. Szolgált a Királyi Légierőnél, Észak-Afrika partjainál, és pilótakiképzést kapott Dél-Afrikában. A háború után belekóstolt a színészetbe, hatvan éves pályafutást és elképesztő méretű filmográfiát tudhat magáénak.

Elég megemlíteni Az aranypisztolyos férfit, A vesszőből font embert, Draculát, a Csillagok Háborúját és természetesen a Gyűrűk Urát. A számtalan könyvvel is büszkélkedő, sokrétű művész 1998-ban kóstolt bele először az éneklésbe a ’Christopher Lee Sings Devils, Rogues & Other Villains’ című albummal, amelyet a 2006-os ’Revelation’ követett. Aztán a kétezres évek első évtizedének végén beütött nála a metal-mánia, 2010-ben, nem sokkal 88. születésnapja előtt jelent meg a ’Charlemagne: By the Sword and the Cross’, vagyis a jelen kritika tárgyának elődje. Rákerestem kedves barátunk, a Gugli segítségével, de nem találtam nála idősebb metal előadót, feltételezem, nem is létezik. No igen, a legtöbben ilyenkor sajnos nemhogy énekelni nem tudnak, de még kettőt pislogni sem, már ha egyáltalán megérik ezt a gyönyörű kort. Az erő azonban még mindig vele van, így nagy örömünkre (?) itt a folytatás, amely a ’The Omens of Death’ alcímet kapta.

A történet Nagy Károly személye köré fonódik (a franciában és néhol az angolban használják ezt a borzalmas Charlemagne elnevezést), a konceptalbum 52 percén összesen nyolc énekes osztozik. Közülük leginkább Vincent Ricciardit érdemes megemlíteni, aki egy fiatal (legalábbis Leehez képest mindenképp) amerikai operaénekes. Mellettük a metal világában teljesen ismeretlen énekesek szerepelnek a korongon, míg a gitárokért és a zenei alapokért a mindössze 21 éves (na ő tényleg gyalázatosan fiatal), guatemalai Hedras Ramos és a Judas Priestből ismert Richie Faulkner felelt – Ricsikém, ülj le, egyes...

Igaz, hogy az imént küldtem haza egy jó nagy atyai pofonért a kis nebulót, a lelkiismeretem ennek ellenére olyan tiszta, mint Ágnes asszony lepedője, mert ha nem Christopher Lee-ről lett volna szó, akkor a Sárlemén nagyjából 20 másodperc után repült volna a hetedikről – így azonban többször is nekiveselkedtem, két Margitsziget-kör alatt pont le is pörgött, de mégsem tudtam megkedvelni. Nagyon nem. Nem Lee hangját vettem alapul, hiszen 91 éves korra nyilván leamortizálódnak a hangszálak, bár teszem hozzá, hogy a narrátorhangja még mindig tökéletes. Azonban a többi énekes sem varázsol el, a zene tökéletesen kimeríti az átlagos szó fogalmát, a hangzás pedig bántóan gyatra – főleg a dobokkal volt bajom, de az egész olyan kis esetlennek hatott, hogy kénytelen voltam max hangerőre tekerni, amitől az egész szépen betorzult, és örültem, hogy másnap nem szájról kellett leolvasnom a melóban a betelefonáló ügyfelek panaszait.

Az albumon ráadásul nagyon sok a narrátoros rész, ami egy audiobooknál teljesen rendben is lenne, de heavy metal albumot nem azért vásárolok, hogy regéket hallgassak a mindenható Nagy Károlyról, aki ráadásul központi figurája a Fantomidő-hipotézisnek is. Amúgy a The Devil’s Advocate egész szimpatikus kis költemény, van benne reggae-s beütéstől elkezdve a heavy metalon át a hörgésig (már-már komolyan mondom, hogy desszmetál) minden, bár emiatt meg pont elég meredeken elüt a többi, leginkább klasszikus heavy metal kategóriába sorolható daltól. Egy fecske (az is nyeszlett) persze nem csinál nyarat, így összességében ez az album nagyon csúnyán elment mellettem. Bocsánatot kérek Drakula és Dooku gróftól, Nagy Károlytól és az egész Karoling háztól (már ha léteztek, ugyebár).

Pontszám: 5