Tom Keifer: The Way Life Goes
írta Hard Rock Magazin | 2013.08.07.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Merovee Records
Weblap: http://www.tomkeifer.com
Stílus: Hard rock, blues rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Axl óta tudjuk, hogy a lemezfelvétel nem egyszerű dolog. Idő kell hozzá. Nagyon sok idő. Sajnos ebbe a táborba tartozik az egyik kedvenc bandám, a Cinderella énekese is. Komolyan mondom, idejét se tudom már, mióta várom ezt az évek óta ígérgetett szólóalbumot. Már többször lemondtam róla, de végül most itt tartom a kezemben a Merovee Records gondozásában megjelent ’The Way Life Goes’-t.
Az albumon, mint az várható is volt, jelentős számmal tűnnek fel vendégmuzsikusok, de az anyabandát Tomon kívül csak Jeff LaBar képviseli egy nóta erejéig. Mivel country fronton is otthonosan mozgok, így meglepődve vettem észre, milyen kiváló country zenészek is szerepelnek a lemezen. Nashville hatása úgy látszik, érződni fog a lemezen, mert ezt az albumot a zene városában vették fel. Na de füleljünk bele a régóta várt muzsikába. Tom nem cifrázza túl a dolgot, rögtön az elején egy olyan vérbő rock ’n’ rollt tol a búránkba, hogy attól a mosoly háromszor szalad körbe a fejemen. Amikor pedig jellegzetes hangján belesikít az éterbe, már talpon is vagyok és indul a boogie. A Solid Ground fantasztikus kezdődal háttérénekesnőkkel, laza slide gitárszólóval, húz magával, mint a pofagyalu. A végén elégedetten tör ki belőlem egy „huba” meg egy „jó lesz ez”...
De sajnos ez a lendület nem tart ki végig. Rögtön a második szám egy rém gyenge Bon Jovi kópia, ami Jovi lemezen még el is menne, de itt nem ezt vártam. De azért nem olyan rossz ez a lemez, hogy rögtön az elején lehúzzam. Vannak itt értékek kérem, mint például az It's Not Enough, ami szintén egy irgalmatlan jó kis nóta. Tom őrült jól keveri a rock, a blues és az enyhe country hatásokat, hogy a mixből egy dallamos sláger kerekedjen ki. Az egész lemezt áthatja egyébként egy jó értelemben vett ekletikusság: innen is egy kicsi, onnan is egy kicsi. Az igazat megvallva, a lemez első meghallgatáskor kisebb csalódás keltett, de aztán próbáltam nem „cinderellás” füllel hallgatni, amit ajánlok az olvasóknak is és akkor egy kellemes, laza lemezzel gazdagodhatnak. Például ilyen laza kis ballada a Thick And Thin, ami azonnal beeszi magát a hallójáratokba végtelenül dallamos ritmusaival. Ami ebben a balladában is és az egész lemezen felfedezhető, hogy Tom nem gyilkolja a hangszálait, itt nincsenek szirénát megszégyenítő magas tartományok, minden egy kicsit lejjebb lett rakva. Ez mondjuk érthető is, mert komoly problémái voltak a hangszálaival. Érthető, de azért hiányzik.
A lemez középső tartományát lassú vagy épp középtempós nóták teszik ki. A fő irányvonal marad, a country-s, bluesos rock nóták keverednek szép számmal. Szerintem jobban jártunk volna mi, rajongók, ha Tom a kevesebb néha több elvét követi, mert itt azért akad egy-két töltelékdal. Szerencsére a Mood Elevator agresszív, sodró lendületével és Jeff vendégjátékával újból életet lehel a lemezbe. Továbbiakban is marad a bluesos stílus és Tom ráspolyos smirgli hangján eltolja a lemez második nagyon erős darabját, az Ain't That A Bitch-et, amiben nagyon finom kis gitárszóló és még jobb orgonabetét van. Zseniális darab, ilyenből kéne még több. A végére akad egy kis bulizós r’n’r, a Babylon, aminek szintén van egy kis louisiana-i mocsár feelingje, kellett is ez ide, hogy jó szájízzel vegyünk búcsút Tom első szólólemezétől. A lemez hangzása egy kicsit visszafogott, de a hangszerek megszólalása kiváló, így dicséret illeti a nashville-i stúdió munkáját. A zenészek profi módon hozzák a színvonalat, ízléses játékukkal bőven besegítenek Tom alá.
Legutóbbi hozzászólások