Wolf People: Fain

írta Tomka | 2013.07.25.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Jagjaguwar

Weblap: http://www.wolfpeople.co.uk

Stílus: Psych-folk rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Jack Sharp - ének, gitár Joe Hollick - gitár Daniel Davies - basszusgitár Tom Watt - dob
Dalcímek
1. Empty Vessels 2. All Returns 3. When the Fire is Dead in the Grate 4. Athol 5. Hesperus 6. Answer 7. Thief 8. NRR
Értékelés

Késő hatvanas éveket felemlegető psych-folk, a korai sztóner varacskos gitárhangzását továbbtorzító riffek, úri brit melankólia és a misztikus-szép angol vidék tájai – nagyjából ezekből áll össze a londoni banda legújabb produkciója, amit Yorkshire egyik ősrégi épületében rögzítettek. Noha tisztességgel bevallom, lecsekkoltam szinte mindent bandát, amit a külföldi kritikát referenciapontként megjelöltek a ’Fain’-nel kapcsolatban, túlzottan hasonló zenekar nyomára nem bukkantam. Mert a 2010-es ’Steeple’-lel kapcsolatban még jogosan jethrotulloztak a brit folkból diplomázott kollégák (bár az is igaz, hogy minden rockzene „tullos” lesz, amiben csak furulya van), de a ’Fain’-en már nem szórja az Anderson-dallamokat Ross Harris furulyás, ugyanis már nem tagja a farkasemberek klubjának. Jack Sharp énekes-gitáros ráadásul az angolul csak lazán „fuzz rockként” aposztrofált stílus felé tolta el az eddig sem agyonpolírozott hangképet, a végeredmény így olyasmi lett, mintha egy benyomott Palm Desert-i stoner szakállegylet kócos brit ficsúrok jazzes precizitással megszerkesztett dalait játszaná – vagy fordítva.

Az előképeket megeheti a fene, biztos van féltucat mára ismeretlenné vált brit underground banda (pl. a Traffic), akiktől a Wolf People merít – hiszen mindenki merít valahonnan –, ám az, amit ez a lupuszkvartett elővezet, az simán vállalható – retro ide, nosztalgia meg amoda. A három fő boszorkánykonyhás komponens – torz gitársound, folkos rockzene és dús melankólia – ráadásul egyedi aurát von a ’Fain’ köré. Elég csak megfülelni a nyitó Empty Vessels-t: a hangzás mintha csak az ’Abra Kadavar’-ról szállingózott volna át ide, miközben Sharpék kicentiznek pár szépen ívelt ikerharmóniát, hogy azokat az énekes utánozhatatlan orgánuma vonja be valami misztikával kacérkodó, archaikusan keserédes atmoszféra bűvkörébe. A refrénben persze úgy figyelnek az epikusan csúcsosodó dallamok, ahogy az a folk nagykönyvbe meg van írva, és a kötelező gitárszóló-trip sem maradhat el.

Az egész korongnak van egyfajta jazzesen szabad légköre, ami egyrészt merész ritmikai váltásokban érhető tetten, másrészt a rettentő feszes, precíz játékon. A ’Fain’ halálosan komoly lemez, még a klipet is arról forgatják, ahogy a zenészek ráfeszülnek a hangszereikre, és szinte magukba fordulva játszanak, feleselnek, építkeznek. Az is igaz, hogy a Daniel Davies-Tom Watt ritmusszekcióhoz metronómot lehetne állítani, olyan tűpontosak. Mint az All Returns verzéjében: szinte hipnotikusan ismétlődő sorok, amikre végül szállós dallamok feszülnek, majd egy olyan retek nagy torzulás, és mocsok jó dzsuvaszóló, hogy attól a sztóneresek tuti sírva fakadnak örömükben. Mindezt tetézni is tudják a When The Fire Is Dead in the Grate-ben, ahol a Black Sabbath szellemét is táncra hívják, de azért a jamelős témázgatás is simán belefér pár csúnyán karcoló riff és porcelán-törékeny énekmelódia mellé.

A ’Fain’-nek hibaként mindössze azt tudnám felhánytorgatni, hogy a hátralévő 5 dalban azt ismételgeti, amit az első háromban már tökéletesen megfogalmazott. Ettől függetlenül izgalmasan variálja a képletet, pláne ha hozzávesszük, hogy a Wolf People szerzeményei sokadik hallgatásra csak egyre bonyolultabbnak tűnnek, ugyanis felfedik az elrejtett finomságaikat. Lebilincselő zenei megoldást szinte mindegyik dalban találni, akár egy jól csavart blues riffről, akár a verzékbe hímezett pszichedelikus textúráról, akár az elegánsan régimódi történetet mesélő dalszövegekről van szó. A lemez végére is akad egy óriásdal, a Thief, aminek 7 percébe belesűrítenek mindent, amit csak tudnak. Értik, hogyan kell behurkolni a hallgatót pár egyéni gitárharmóniával, majd fenntartani a figyelmet nem túlagyalt, de azért igen okos ritmusváltásokkal, miközben az egész köré egy hártyavékony, de áthatolhatatlan atmoszféraburkot vonnak. Igazi brit úriemberek, akik nem okoznak csalódást.

Pontszám: 8