James LaBrie: Impermanent Resonance

írta karpatisz | 2013.07.17.

Megjelenés: 2013

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.jameslabrie.com

Stílus: Dallamos metal

Származás: Nemzetközi

 

Zenészek
James LaBrie - ének Matt Guillory - billentyűs hangszerek, vokál Marco Sfogli - gitár Ray Riendeau - basszusgitár Peter Wildoer - dobok, hörgés
Dalcímek
1. Agony 2. Undertow 3. Slight Of Hand 4. Back On The Ground 5. I Got You 6. Holding On 7. Lost In The Fire 8. Letting Go 9. Destined To Burn 10. Say You're Still Mine 11. Amnesia 12. I Will Not Break
Értékelés

James LaBrie azon énekesek közé tartozik, akiket nagyon szeretek, bár hangja számomra elsősorban a Dream Theaterrel fonódott össze. Évekkel ezelőtt, amikor korai szólólemezeit megismertem, nem voltak túl nagy hatással rám, ezt azonban a 2010-ben megjelent ’Static Impulse’ teljesen megváltoztatta. A meglepetés ereje, a zenei sokszínűség és számtalan más dolog az, ami miatt még ma is előveszem ezt a lemezt és örömmel hallgatom. Az előző, ’Elements of Persuasion’ című korong ígéretes volt, de érezhetően valamiféle beharangozó szerepet töltött be a keményebb hangvételű lemezek sorában. Akkoriban egy új gitáros, Marco Sfogli jelent meg a korábbi zeneszerző duó mellett. Hogy mi változott még a már évek óta együtt alkotó Matt Guillory és a Dream Theater énekes frontembere körül ekkoriban? Egy óriási zenész tehetség bővítette a képletet, aki nem más, mint Peter Wildoer. A Darkane dobosa nem csak játékával, de hangjával – üvöltéseivel és hörgéseivel – is emelte az akkori és a mostani produkció színvonalát is. A ’Static Impulse’ után örömmel töltött el a hír, hogy James ugyanezekkel a zenészekkel kezdett bele az új album munkálataiba.

Az 'Impermanent Resonance' receptje semmivel nem tér el elődjétől. Az indulás brutális lett, hiszen az Agony című dal mintha egyenes folytatása lenne az előző lemezen lévő One More Time-nak. A mély tónusú, héthúros gitártéma kiváló, amelyet rögtön folytat a dob is. A pontos blastbeatekkel megtűzdelt kezdés után egy jó kis pörgős nóta jön.

A második daltól kezdve azonban már érezhető az új fűszer, ami nem más, mint Matt Guillory billentyűjátéka, s benne a pop és helyenként az elektronikus zene hatásait idéző hangszínek. Kíváncsi lennék, hogyan pattant ki az ötlet, hogy ilyen effektek is helyet kapjanak egy alapjában véve dallamos metal anyagon. A lemez harmadik dala volt az első, amiben inkább a MullMuzzler hagyományosabb prog-világát idéző hanghatást vettek elő, amit nem értettem, mert szerintem nem illett a zenei keretbe. Nekem jobban tetszik az új koncepció, ezen az anyagon a popzene egyszerűségét megidéző dallamok nagyon fülbemászóak. Ezeket a populáris dallamokat mesteri módon hangszerelték meg, jók az ötletek. Érdekes, ahogy a Back On The Ground tétel lágy akusztikus bevezetője rögtön a refrénbe vezet át: az ötlet és a megvalósítás is tetszett, és egyértelmű, hogy ez lett az ’Impermanent Resonance’ legpopulárisabb dala.

A korong második felében sem ül le a lemez hangulata, tovább dúlnak az ütős témák. Mindössze egyetlen, kicsit töltelék jellegű szerzeményt találtam, ez a Destined To Burn. Talán az sem véletlen, hogy ezen a lemezen is az utolsó számok egyike lírai dal, de annak kimondottan örültem, hogy most a friss anyag esetében két igazán pörgős, metalos dal zárja az albumot. Ha a kezdő tételnél említettem, hogy folytatása egy előző lemezes szerzeménynek, akkor megteszem ugyanezt a záró dal esetében is, hiszen az I Will Not Break a 2005-ben napvilágot látott Crucify tételre hajaz. Az új dalok sokszínűek, a zúzdától kezdve a lírai hangvételűig mindent megtalálhatunk. Úgy vélem, aki végighallgatja az 'Impermanent Resonance'-t, biztosan fog olyat találni, ami ízlésének megfelelő.

Na de térjünk át egy picit a lemez főhősére. James LaBrie hangjáról az utóbbi néhány évben mindenfélét hallottunk, például azt, hogy nem való a Dream Theaterbe, mert vékony a hangja, de még folytathatnám a sort. Ezekre a kijelentésekre maga az énekes adott választ kiváló teljesítményével. Lehet, hogy már nem énekel olyan egetverő magasságokban, mint korábban a Winter Rose idejében, vagy olyan karcosan, mint a Dream Theaterrel az ’Awake’ időszakában; a szólólemezen nyújtott teljesítménye bár szürkébb, de ennek ellenére pozitívum, hogy sokkal tudatosabb és kimértebb lett. Annyit és úgy énekel, amit a zene megkíván, és ehhez egy kiváló partnert is talált Matt Guillory személyében. A billentyűs nemcsak a dalok szerkesztésében vette figyelembe LaBrie hangterjedelmét, hanem mesterien egészítette ki azt vokálokkal. Kíváncsi lennék arra, hogy az új lemez keverésénél hány ének- és vokálsávot rögzítettek. Marco Sfogli gitárjátéka és hangszínválasztása nagyon tetszett. Csak annyi kritikával lennék felé, hogy szerintem egy-két helyen a szólói halkabbak a kelleténél. 

Pontszám: 8