Divided Multitude: Feed On Your Misery

írta Mike | 2013.07.16.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Nightmare Records

Weblap: https://www.facebook.com/DividedMultitude

Stílus: Progresszí­v power metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Tulajdonképpen Kotta cimbora blog-kritikájával indult minden… Pár hónapja ugyanis ő kanyarított erről a korongról egy felettébb lelkes posztot, és noha nem kenyerem a „konkurencia” fényezése, el kell ismernem, az az írás bizony meghozta az étvágyam. És vele együtt az azonnali belehabarodást az albumba. Gyorsan ment. Elsőként a Scars című szám klipjét kóstoltam meg: azok a szemtelenül fogós kórusok rögvest elcsavarták a fejem, majd a teljes lemezanyag is hamar behálózott, mint egy furmányos, boszorkányos szerető. A norvég banda egyébként is boszorkányos fortélyokkal szövi Dallamait, s igen, nem véletlen a nagybetű: kérem szépen, amit ebben a bő egy órában hallhatunk, az maga a bűnös dallamorgia! Az idei év egyik legnagyobb meglepetése.

Hogy Norvégiában nem csak black metalból van a kerítés, azt eddig is tudtuk, a progos power vonal azonban egy-két kivételtől (Pagan’s Mind, Communic, Conception) eltekintve a mai napig inkább a földalatti félhomályban működik. Nem azt mondom, hogy a Divide Multitude most majd leigázza a világot úgy istenesen, az viszont biztos, hogy némi szerencsével underground-hősök lehetnek végre. Merthogy nem tegnap és nem is tegnapelőtt fogtak a húrok pengetésibe (konkrétan ’95-ben), jelen karcolatom tárgya immár az ötödik stúdióalbum az életműben, ám az (el)ismertség eddig valahogy rendre elkerülte őket, pedig még kis hazánkban is jártak három éve a Manticora vendégeként, de hát akkor is csak tíz fizető néző volt rájuk kíváncsi. Nem tudom, amennyiben holnap elhozná őket egy mazochista koncertszervező, ezúttal mekkora néptömeg tenné tiszteletét a bulijukon, de hogy engem odaenne a fene, az biztos! A ’Feed On Your Misery’ ugyanis tényleg annyira jó!

Hallgasd meg a flamencós intróból berobbanó címadót, máris tudod, mire számíthatsz az elkövetkezendő 62 percben: betonkemény, szilaj riffekre, férfiasan heroikus énekre, ünnepélyes refrénekre, virtuóz hangszeres játékra és bombasztikus hangzásra. No és persze mindezt kiváló dalokba csomagolva! Egyszerű a képlet: ha zeneileg a Pagan’s Mindot házasítod a Mercenary-vel, megkapod a Divide Multitude-ot. Nyilván ennél azért árnyaltabb a dolog, a banda bizony van olyan jó, hogy ne lehessen egy efféle kisiskolás matekkal elintézni őket. Megint csak azt kell mondjam, Kotta jól megfogta a lényeget: az egész albumot egyfajta kettősség jellemzi, hiszen a roppant ragadós, szinte AOR-könnyedségű kórusvokálok okosan kiegészítik a death metalosan szaggató riffeket, ekképpen a meglehetősen borongós hangulat mégsem telepszik rá az emberre, minden pillanatban bele lehet kapaszkodni valami jóságba; hol egy őrületesen nagy refrénbe, hol egy bravúros gitárszólóba. A modern, súlyos, ámde tiszta lemezhangzás pedig éppen olyan, ami egy remekbeszabott metal koronghoz dukál 2013-ban, azaz kifogástalan!

Nincs különösebb bajom a jól megkomponált filmzeneszerű, szimfonikus nyitányokkal, de az utóbbi időben ez éppolyan lerágott csont lett, mint például a túlzásba vitt breakdown… Mondom ezt úgy, hogy breakdownok itt is felbukkannak szép számmal, a különbség azonban abban rejlik, hogy ez esetben nem egy újabb „kiskutyafüle-core” bandáról beszélünk, hanem power metalról. Így aztán felettébb kellemes a fülnek az Esperanto latinosan tüzes, táncba hívó intrója, kár, hogy ehhez hasonló „idegen” hangzásoknak több ízben alig-alig biztosítottak szerepet. Ahogy zseniális a 2 4 7 elegánsan törékeny lezárása is, vagy a Crimson Sunset germánosan kapkodós, sűrű refrénje, amelyből az újkori Blind Guardian kacsint ki ránk. A refrének egyébiránt minden szerzeményben főszerepet vállalnak, példának okáért így lesz az amúgy bölénybaszó riffekkel súlyosbított Vicious By Heart-ból ordas nagy slágerbomba, s aki erre nem kezd el széles vigyorral és még szélesebb terpeszben léggitározni, az tényleg hagyja el a termet! Jelenleg viszont a már említett, óriási Scars a kedvencem mindközül, számomra eddig lazán az év refrénjének büszke birtokosa, punktum. A szőke poszterfiút, Sindre Antonsen énekest még nem is dicsértem, pedig hát: a srác hangja megtévesztésig olyan, mint a Nightwish-basszeros Marco Hietaláé (noha nála lényegesen képzettebb), azaz hasonlóan hisztérikus és állatias, ám akár egy számon belül is könnyűszerrel vált a hörgés-közeli acsarkodásból finoman szőtt, lírai stílusra – mondhatni mindent elénekel, amit elibé tesznek. Dallamai pedig azonmód hatnak, úgy furakodnak bele a füledbe, mint ama bizonyos bogárfajta. Ne csodálkozz, ha napokig valamelyik refrént dúdolod a kocsiban/buszon/vécén ülve…

Egyetlen apró dolog miatt azonban hadd nyafogjak egy cseppet: tudniillik hiába hallgattam meg tucatnyi alkalommal a ’Feed On Your Misery’-t, mégis kissé homogénnek érzem az összképet, némelyik dal nehezen különül el társától, szerintem egy-egy death-es blastbeattel vagy egyéb zenei elem beemelésével valamelyest még színesebbé és változatosabbá lehetett volna kovácsolni az albumot. Ennyi, nem több. Ettől függetlenül egy orbitálisan izmos anyaggal van dolgunk, aki teheti, adjon neki időt, mert meghálálja. Ez bizonyíték, nem ígéret. Kolléga, örök hálám!

Pontszám: 9