Sound of Contact: Dimensionaut

írta karpatisz | 2013.07.03.

Megjelenés: 2013

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.soundofcontact.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Simon Collins - ének, dobok, producer Dave Kerzner - billentyűs hangszerek, vokál, producer Matt Dorsey - gitár, basszusgitár, vokál Vendég: Kelly Nordstrom - gitár, basszusgitár Hannah Stobart - ének (a Beyond Illumination cí­mű dalban) Wells Cunningham - cselló, hegedű
Dalcímek
1. Sound Of Contact 2. Cosmic Distance Ladder 3. Pale Blue Dot 4. I Am Dimensionaut 5. Not Coming Down 6. Remote View 7. Beyond Illumination 8. Only Breathing Out 9. Realm Of In-Organic Beings 10. Closer To You 11. Omega Point 12. Möbius Slip: Part One: In The Difference Engine Part Two: Perihelion Continuum Part Three: Salvation Found Part Four: All Worlds All Times
Értékelés

A legendás énekes-dobos, Phil Collins fia, Simon Collins három szólólemez után úgy gondolta, hogy valami másba kellene kezdeni. Így nem meglepő, hogy édesapja nyomában, a Genesis által nyújtott ihletből kiindulva a progresszív rock műfaja felé fordult. Az ötlet megvalósításához már csak olyan zenésztársakat kellett felkutatnia, akik a műfajban otthon érzik magukat. Így talált rá Dave Kerzner billentyűsre, aki már Kevin Gilbert zenekara mellett a Thud és a Giraffe tagjaként is bizonyított, a személyes kapcsolat viszont mégis a legendás prog csapat utolsó, Turn It On Again Tour időszakára köthető, amikor a két ifjú zenész hasonló ízlésvilága barátsághoz vezetett. Arról már nem is beszélve, hogy közös példaképük egyik dalát, a Keep It Dark-ot is áthangszerelték, s később ezt maga a Genesis is előadta. A közös zenekar gondolata mégis akkor pattant ki, amikor Simon és Dave befejezték az ifjú Collins harmadik szólólemezének a munkálatait és ehhez hangszereseket kerestek. Így találtak rá a több hangszeren is kiválóan játszó Matt Dorsey-ra. 2010-ben a trió Kelly Nordstrom gitárossal kiegészülve stúdióba vonult és így született meg közös lemezük, amely ’Dimensionaut’ címmel jelent meg idén. A konceptmű szövege egy Dimo nevű tér- és időutazóról szól, akinek az a küldetése, hogy az emberiség területének határait bővítse.

Nem sokszor volt szerencsém elmondani, hogy már a hivatalos megjelenés előtt a kezemben tarthattam egy kiadványt, de ez a Sound of Contact debütáló lemezének esetében így volt. A koncert után nagy lendülettel kezdtem el fülelni az anyagot, ami már az első hallgatásra meglepett. Érdekes, hogy a rövid felvezetőhöz mennyire illik a cím, a „kapcsolat” hangja. A fejlődő szimfonikus betétes dal akár egy rövid beharangozója is lehetne a lemeznek. A Cosmic Distance Ladder című dal az, ami zenei értelemben vett nyitó tétel, amihez videofelvétel is készült.

Még mindig a szemem előtt van a májusi lemezbemutató koncert, ahol a  Porcupine Tree gitárosával, John Wesley-vel érkező csapat eljátszotta a dalt. Lendületes volt a mű, amelyet kiválóan kiegészített a gitáros játéka. Emellett Simon Collins dobolása is rögtön megfogott, nevéhez méltó módon játszott hangszerén. A ritmus- és témaváltások igazán sokszínűvé teszik a tételt. Ahogyan korábban már említettem, az ifjú Collins a pop műfajában is alkot, így a családban oly jellegzetes énektémákra sem kellett sokat várni. A Pale Blue Dot szerintem az egyik legjobb példa arra, hogy ezek a zenész fiúk milyen örökségen, milyen példaképen nőttek fel és hogy a modern zene kívánalmait hogyan tudják ötvözni a régi hatásokkal. Érdekes, hogy a lemez elejének pozitív hangulata a későbbiekben megváltozik és melankolikussá, szomorúvá válik. A Not Comig Down – amelyhez szintén klipet készített a társaság – is kiváló példa a fent említett hatások jó minőségű egyesítésére. Ha egyetlen tételt kellene választanom, amiben meg lehetne mutatni, hogy mi is a Sound of Contact, akkor biztosan ez lenne az.  

Érdekes, hogy a szöveg és a zene egy idő- és dimenzióutazásról szól, de ezt hallgatóként egészen a Beyond Illumination érkezéséig nem éreztem. A lemez korábbi részeiben csak a szövegben találtam meg az utalást a történetre. Amikor ezt a dalt hallgattam, rögtön az Ayreon jutott eszembe. A zene és a hangulat is teljesen olyan volt, mintha Arjen Lucassen lett volna a szerzője. Ezek után olyan érzésem volt, mintha a zenei-szövegi egységet újra elvágták volna, inkább külön-külön is jól működő, jól játszható nóták jöttek egymás után. Ennek egyik kiváló példája a Closer To You, ami egy igazán szép lírai szerzemény. Tisztán előttem vannak azok a percek, amikor az A38-as hajó színpadán megszólalt ez a dal. A koncept album zárásaképp egy 12 perces epikus mű szólal meg, ami zenei értelemben is egységesen lekerekíti a korábban elhangzottakat. A népszerű popzenei hatásokat teljesen elkerülő utolsó tétel kissé kilóg a sorból, olyan szempontból, hogy telve van ritmus- és témaváltásokkal. Mintha itt akarnák megmutatni a zenészek, hogy valójában mire is képesek, de úgy gondolom, hogy ez a végére túl sok lett. 

Ennek ellenére úgy érzem, hogy ez a lemez annyira nem szuper, hogy kimagasló pontszámot adhassak rá. Ilyen műfajban alkotó zenekarokat már láttunk és hallottunk is, és azokhoz képest a 'Dimenionaut' szürkébbre sikeredett. 

Pontszám: 6.5