Orphaned Land: All Is One

írta Tomka | 2013.07.01.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Century Media

Weblap: http://www.orphaned-land.com

Stílus: Folk metal

Származás: Izrael

 

Zenészek
Kobi Farhi - ének Yossi Sassi - gitár, akusztikus gitár, úd, baglama, buzuki, zongora, chumbush, vokál Chen Balbus - gitár, buzuki, zongora, xilofon, vokál Uri Zelcha - basszusgitár Matan Shmuely - dob
Dalcímek
1. All Is One 2. The Simple Man 3. Brother 4. Let the Truce Be Known 5. Through Fire and Water 6. Fail 7. Freedom 8. Shama'im 9. Ya Benaye 10. Our Own Messiah 11. Children
Értékelés

Az Orphaned Land nem csak a különböző vallású emberek, de a műfajok egységét is hirdeti: a korai doom/death metal határain belül alkotó lemezeken túllépvén, a ’Mabool’ és a ’The Never Ending Way of ORwarriOR’ sokszínű zsánerkeverékével emelte ki az undergroundból az izraeli békeköveteket. A lomha tempójú végzetmetalt progresszíven szerkesztett, sokpercesre duzzasztott dalok írták felül, amelyekben egy tördelt brutálriffre simán ráültettek népies-arabos kántálást, vagy egy folktémákat idéző gitárharmóniára egy toroköblögető hörgést. Az Orphaned Land ezerarcú zenéje pont ebből a kontrasztteli gondolkodásmódból merítette erejét: lehet, hogy egy 3-4 perces, női énekkel kísért akusztikus intermezzónak alapból nem sok keresnivalója lenne egy metal lemezen, de az OL konceptalbumainak két epikusan ívelt, folyamként áradó dala közé ékelve rögtön elnyerte létjogosultságát. Mert nem csak az album által mesélt történet hangulatát vagy éppen fordulatát közvetíti, de ellenpontozza a death metalosan dúló számokat is. Az izraeliek zenéjének szinte összes oldaláról elmondható, hogy halmozza a különböző hatásokat: a gitárjátékba simán megférnek a progresszív, a death metalos vagy a folkos riffek és dallammenetek, Kobi Farhi pedig hol morgott, hol énekelt, hol kántált, hol szavalt, máskor meg mintha csak imádkozott volna – de persze a női és férfi kórusok, vagy a Közel-Kelet egy poros udvarába vezető, esti tűzgyújtás mellett előadott litániák sem hiányoztak lemezeikről.

Mindez csak azért kívánkozott ide, hogy leszögezzük: nem a direktebb, egyszerűbb megközelítésmóddal akadnak bajok. Az ’All Is One’-ból azok az ellentétes tónusok, azok a váltások hiányoznak, amik a ’Mabool’-t és az ’ORwarriOR’-t szerethetően komplexé tették. Több hallgatás után is egybefolynak az új szerzemények, hiszen se tempó, se dalszerkezet terén nem mutat az új lemez ilyen fokú kreativitást. Persze, most ez volt a koncepció: lényegretörő, dallamosabb dalokat terelni össze a korongra, hogy két legyet üssenek egy csapásra: bővítsék a rajongótábort és eleget tegyenek az új lemezt sürgető kiadói nyomásnak. Nem hiszem, hogy azzal lenne a probléma, hogy a szokásos 6-8 év helyett mindössze 3 alatt érkezett az új OL-album. A reakciókat nézve a próbálkozásuk nem elvetélt: sok olyan komment olvasható a fórumokon, amelyet vadonatúj rajongó jegyez. Az Orphaned Land nem tett mást, mint közérthető formába öntötte markáns zenei világát, ami olyan jól sikerült, hogy akár a rádiókba is bekérhetnék magukat pár balladájukkal.

Néhol viszont már túllőttek a célon, és ezt egyértelműen annak számlájára jegyzem, hogy túlzottan előtérbe tolták a vonósokat. Az Orphaned Land mindig is impozáns hangszerparkkal bővítette a bevett metalos felállást, a különböző „népi” instrumentumokra (úd, buzuki stb.) többször ugyanolyan fontos szerepet osztottak, mint néhol a hegedűre vagy a csellóra – ám az akár arab, akár a zsidó kultúrából merítő dallamvilágot elsősorban a húros hangszerek képviselték. Nem úgy az ’All Is One’-on: a címadót vagy a The Simple Mant már olyan negédessé teszik a vonósok, hogy az még a legvajszívűbb metalosnak is megragadhat a torkán. Ezzel párhuzamosan a női kórusok is kevésbé egyéniek az új lemezen: míg korábban mindig megtartották a népies stílt, itt az All Is One-ban már inkább a Therion-féle opera metal az irányadó.

De az ’All Is One’ mindezzel együtt is erős album – csak az Orphaned Land korábbi lemezeihez képest csalódás. Hiszen az a védjegyszerű zenei világ, ami csakis az izraeli banda sajátja, most is tiszteletét teszi a korongon, aminek a második felére szépen feljavul az összkép. Míg a nyitóduó egészen repetitív darab, a Brother pedig túlságosan gyengéd ballada, addig később már akadnak ügyesen csavart riffekkel térítő dalok is, mint az instrumentális Freedom, vagy a lemez egyetlen hörgését felvonultató Fail. Nem is értem, Kobi miért nem ereszt meg több, akár csak díszítő torokköszörülést, hiszen ebben a dalban élete legjobb morgását adja elő – egészen Mikael Stanne-i mélységekbe ás le. Szimplán lenyűgöző. Meg kell hagyni, hogy Farhinak a tiszta énekhangja sokat fejlődött, sokkal jobb melódiákat szállít, mint korábban. Az akusztikus hangszerekkel felütött, atmoszférikus Through Fire and Waterbe, a héberül énekelt Shama’imba vagy az arabul kántált Ye Benaye-be olyan erős dallamokat tapaszt, hogy tuti vándorolni fognak a lemezboltba az új rajongók.

Az ’All Is One’ végére maradtak a tradicionális OL-szerzemények, a ’Mabool’ epikusra ívelt darabjait felidéző Children ugyan nincs túlbonyolítva, de kellemes ötletekkel tölti ki hétperces játékidejét, az Our Own Messiah pedig a korábbi lemezekre jellemző szaggatott, tördelt riffelést hozza vissza. S hogy egyik dal se maradjon ki a felsorolásból: a Let the Truce Be Knownban alkalmazták legügyesebben a vonósokat, talán a legszebb darab az „újvonalas” dalok közül.

Pontszám: 7