Skid Row: United World Rebellion - Chapter One

írta Hard Rock Magazin | 2013.06.29.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Megaforce Records

Weblap: http://www.skidrow.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Johnny Solinger - ének Dave Sabo - gitár, vokál Scotti Hill - gitár, vokál Rachel Bolan - basszusgitár Rob Hammersmith - dobok
Dalcímek
1. Kings of Demolition 2. Let's Go 3. This is Killing Me 4. Get Up 5. Stitches
Értékelés

Nem is olyan régen egy Prince nevű úriember kitalálta, hogy beint a kiadóknak és egy év alatt 3 lemezt ír meg, majd megfűz egy újságot, hogy mellékletben terjessze az anyagot. Bejött neki…

Ezzel máris új időszámítás kezdődött "A zene mindenkié" égisz alatt, és újabb ötleteknek adott teret a leleményesebb és kevésbé profitorientáltabb előadók számára. A Skid Row pl. azt mondta: oké, mi kiadunk pár dalt, aztán később majd még párat. Szokjátok, élvezzétek... úgyis jön a folytatás. Mi baj lehet?! Annak idején a Beatles is ezzel házalt. Lényegében a srácok újra feltalálták a kereket, de azt azonnal alufelni formájában. A két-dalos kislemez-trükköt modernizálták 5 dalossá. Azért is volt ez jó húzás, mert egy ilyen hosszúságú album csak nagyon béna muzsikusok keze alatt válik unalmassá. Tömény és velős, igazán szerethető tud lenni. Ha pedig azt vesszük, hogy 12 hónap alatt 3 ilyen lemez készül, akkor bizony jó eséllyel az érdeklődés sem lankad – kvázi működőképes lehet a recept.

Ami biztos, hogy a borító meglehetősen impozáns. A modernizálást ezen a téren is komolyan vették. Nem álltak elő egy újabb csoportképpel, hanem egy a lemezcímhez passzoló, Xoil-tetoválásokra emlékeztető jelkép-montázst alkottak. Egy rendőrre hajazó figura golyóálló mellényben, rohamsisakban, kezében tomfával - vörös csillagoktól ölelve. Egy amerikainak a "United World" a vörös csillagban testesülne meg?!? Érdekes áthallás... de Amerika szerintem rég nem reagál már az efféle polgárpukkasztásra. (Egy „Thanx Obama!” még elfért volna rajta.) Szóval, a külcsíny remek, de a belbecs még mindig audió formában működik ebben a műfajban.

Play… Bammm!!!

Nincs intró, nincs kamu-spontán háttérzörej, nincs dobverővel kattogó beszámolás, egyáltalán nincs semmilyen cécó. Már az első taktusban a képünkbe kapunk mindent.

Történetesen azt, hogy ez a lemez bizony megdörren. Megvolt a feelingje a 80-as évek glam hangzásának is, de ez most valami más. Mintha a korabeli gyengeségek elsimultak volna a mai technikai lehetőségeknek köszönhetően. Minden vaskos egységben szólal meg. A gitárok zamata érdekesen ötvözi a klasszikus „szőrös” és a mostani „digitálisan karcos” jelleget – gondolom nagyban köszönhető ez annak is, hogy a lemez a Megaforce Records-nál készült, ami anno a Metallica debütlemezéért is felelt. Nincsenek új zenei megoldások, akkordmenet tekintetében sem hoznak a dalok váratlan fordulatokat, sőt az énekdallam sincs túlvariálva. Néhány betorzított üvöltés és máris érezzük a fesztiválhangulatot. Ha ennél többet erőltettek volna bele, az pont ennek a hangulatnak ment volna a rovására. Így folyamatosan ível felfelé az élményindex és nagyon is el tudom hinni, hogy ezek a fiúk még mindig élvezik, amit csinálnak. Ha valami újdonságban törnék a fejüket, akkor mindenki azon nyafogna, hogy jobb volt az előző lemez. Ők csak nyomják, amit mindig, ugyanazt az érzést tolmácsolva egy csipetnyi kis modernizálással. Amikor majd a nagyterpesz zárószöge már nem éri el a 90 fokot, jöhet a kevesebb drive és az elmúlásról szóló dalok, de amíg Sebastian pocakot eresztve próbál haknizni a „rock nagy öregjei” bolhacirkuszban, addig ezek a srácok kihasználják a még meglévő tesztoszterontermelésüket,   Johnny Solingen pedig zseniális orgánummal támasztja alá és erőteljesen übereli is mindezt.  

De nincs rock n’ roll lemez ballada nélkül, így a mértani középpontba ők is beszúrtak egyet. Igazi New Jersey-i hagyományokhoz méltóan, a jól bevált fűszerkeveréket alkalmazták: „Végy egy akusztikus gitárt, pár cowboy akkordot, majd fátyolosan rekedt hangon kezdj el énekelni az élet nehézségeiről. A második versszakban ugorj egy oktávval feljebb és ismételd meg ugyanezt! A szóló elé illessz egy optimista hangnemváltást, és ha a gitárosod kibírja a virtuozitás nélküli szólót, akkor egy lágy átvezetést követően jöhet egy kis „óóó-óóó-óóóó”, hogy legyen egy sor, amit a világ minden pontján könnyedén veled énekelhetnek. Ha mindent jól csináltál, akkor sikeresen írtál egy Bon Jovi dalt…”  (Igen, a This Is Killing Me-ről beszélek.)

…és  mégsem lehet egy rossz szava sem az embernek, mert ez a nóta kell ide!  Az ilyen dallamok aktiválják az olyan emlék-élményeket, mint az „autózás a semmi közepe felé, a magányos hős a horizonton, stáblista egy film végén”... magyarázzam?!

Ez a mini album úgy kerek, ahogy van. Felvezetőnek tökéletes. Van rajta zakatolás, sikálás, darabolás, elvágyódás, és bizonyos UK kiadásban még két feldolgozás is. A modern kor embere betegesen vonzódik az apró „csecsékhez”, és imádja az állandó újat. Ezt most már zenei téren is élvezhetjük Skid Row csomagolásban. A borító jobb alsó sarkában található 'Chapter One' nem egy hangzatos alcím, hanem pontosan az, ami: egy 3 részes sorozat első darabkája.

…és hogy a végén a 3 darabot egymás mellé illesztve egy kerek egészet kapunk-e?!

Majd kiderül.

Pontszám: 7