Royal Hunt 2006 Live DVD

írta Hard Rock Magazin | 2006.12.29.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.royalhunt.com

Stílus: neoklasszikus metal

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

Nem tudom, hogy hány fémszí­v dobban meg arra a hí­rre, hogy a dán-orosz billentyűmágus Andre Andersen vezette dallamos hard rock csapat megjelentette első DVD-jét. Valamiért ez a csapat nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna, noha olyan énekeseket tudott és tud soraiban, mint D.C.Cooper, illetve John West. Szándékosan hagytam el a zárójeles felsorolást azokról a csapatokról, ahol megfordult a két dalnok, hiszen a rockvilág olyan énekeseiről van szó, akiket illik ismerni azoknak, akik megnyitják ezt az oldalt. De ha nem, az sem baj, keresőprogram, beí­r, aztán csak győzze nyelni az információt a tisztelt érdeklődő. Talán Andre orosz származása miatt esett a választás Szentpétervárra, ahol egy nem tipikus koncertteremben, jelesül egy szí­nházban, egy nem tipikus rockfeeling övezte bulit rögzí­tett a csapat (a nézőtéren szépen illedelmesen ülve "tombolt" a nagy életkori megoszlást mutató úri közönség). Virtigli rockert olyan keveset látni, hogy még az is eszembe jutott, talán az évadra váltott bérletek is érvényesek voltak az eseményre. A Royal Hunt muzsikája ugyanakkor nem egy tökmaghéjköpködős, pogós vadulás, í­gy ezen bőven túl lehet lépni, nem beszélve arról, hogy a koncert vége felé már azért el-elhagyják az ülepek a kárpitot. De milyen is ez a zene? Kétségtelenül hard-rock, a végletekig kidolgozott szárnyaló, többszólamú vokál és énektémákkal, amire -egyesek szerint - rátelepszik Andre főnök billentyű-fetisizmusa. Nos, mindaz aki megnézi ezt a koncertet, látni/hallani fogja, hogy a lemezeken néha tényleg túldimenzionált szintikavalkád itt csak szem a láncban. Amit viszont nem lehet nem észrevenni, az a vokálmunka. OK! John West páratlan, ezt eddig is tudtuk, a hideg ráz teljesí­tményétől, de hogy mellette még hárman í­gy énekeljenek! A háttérből kisegí­tő Maria McTurk mellett az új gitáros Marcus Jidell vokálmunkája is káprázatos. Utánanéztem. A csákó gyermekkorától kezdve a svéd állami opera kórusában énekelt. Ja, bocs. Ezek után csak mellesleg jegyzem meg, hogy hosszú, szőke göndör rőzséje alól olyan szólókat ereget, melyben bennefoglaltatik Yngwie Mester arpeggio varázslata és John Sykes dögös megközelí­tése egyszerre. Naná, hogy mindezt csuklóból, lazán, mosolyogva. A RH muzsikájával nehezen barátkozók még azt is (jogosan) a főnök szemére hányják, hogy a csilingelő szintihangzás mellett évek óta ragaszkodik a műanyag, lélektelen dobsoundhoz a lemezeken. Jó hí­rem van. Ezúttal ezt a hibát is sikerült orvosolni. Olyan böcsülettel, rockosan csépeli a szerkót Kenneth Olsen, hogy abban bizony hiba nincs. A hét kamerával rögzí­tett koncertfilm nem hasonlí­tható pl. a Manowar gigászhoz, de élvezhető, bár azt azért közölhették volna a fénytechnikussal, hogy a néha szí­nvörösben pompázó szí­npadkép ugyan jó ötlet, a helyszí­nen nézve egyenesen állat, de nem igazán kamerabarát.

Pontszám: 10