Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here

írta Edeneye | 2013.06.25.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Capitol

Weblap: www.aliceinchains.com

Stílus: Grunge

Származás: USA

 

Zenészek
Jerry Cantrell - gitár, ének William DuVall - ének, gitár Mike Inez - basszusgitár, vokál Sean Kinney - dob
Dalcímek
01. Hollow 02. Pretty Done 03. Stone 04. Voices 05. The Devil Put Dinosaurs Here 06. Lab Monkey 07. Low Ceiling 08. Breath on a Window 09. Scalpel 10. Phantom Limb 11. Hung on a Hook 12. Choke
Értékelés

A 2009-es visszatérő lemez olyan magasra tette a mércét, hogy őszintén szólva nem is vártam azt, hogy minden idők legdoomosabb grunge bandája, a seattle-i mozgalom egyik zászlóshajója, az Alice In Chains meg fogja még ugrani. Nehéz ezért is objektívan értékelni az új lemezt, mert gyakorlatilag semmi újat sem hoz, de ilyesmit elvárni abszurditás volna egy olyan zenekartól, amelynek az évek során megfogyatkozott, több cserén is átesett legénysége már 50 felé jár. A legendás Layne Stayle-t úgy tűnik, egyedül William DuVall képes pótolni és ez így, egy ilyen súlyú karakter esetén már önmagában is fegyvertény. Az, hogy ma is van AIC, elsősorban neki és Jerry Cantrellnek köszönhető. Hogy őszinte legyek, az újjáalakuláskor nem bíztam abban, hogy ilyen szinten sikerül majd megvalósítani a visszatérést. Az új lemez éppen azon az úton halad tovább, mint a 2009-es, de összességében talán egy kicsit „felszabadultabb” – már ha ez a kifejezés nem lenne istenkáromlás egy AIC-lemez esetében. Ez persze nem azt jelenti, hogy helyet kapnának rajta különösebben örömködő pillanatok, mindössze annyit, hogy összességében talán kevésbé keserű és kiábrándult, mint eddig bármelyik korábbi produkció. Ugyanakkor itt is megtalálhatóak a szokásos védjegyszerű komor dallamok, a hipnotikus riffek, a lassú, szaggatott gitárjáték és az akusztikus akkordozás, amely az AIC profiljához hozzáadja azt a hamisítatlan déli hangulatot, amely merít az alternatív country borongós, „American Gothic”-ra hajazó világából is.

Az albumot is nyitó Hollow egy meglehetősen súlyos, némileg doomosra vett szerzemény, amelynek sötét, vánszorgó témái a korai lemezek világát idézi. Az egész kissé pszichedelikus, álomszerű, hipnotikus, ahogy azt már az AIC-től megszokhattuk, felszabadulás nem igazán érkezik benne, a refrén viszont igazán ütős, már-már katartikus erejű. Hasonló karakterű még a klipes Stone című szerzemény, amely mintha csak az első számból nőne ki egy rövid átvezető jelenet után. Nehéz szabadulni a témától, amely mint egy hallucinogén drog, állhatatosan fészkeli be magát az ember agyába. Sajnos vannak azonban kevésbé érdekes számok is a lemezen – talán azért is lanyhulhat a közepe felé a hallgató figyelme, mert a dalok végig a lassú-középtempó körül mozognak, és nem nagyon akadnak hirtelen begyorsulások, meglepő fordulatok, mint például az előző lemezen. Ugyanakkor a címadó dal megint nagyon ütősre sikerült, teljesen beborult pszichedélia hatja át, az ember ilyenkor szinte érzi, hogy a sötétség bekúszik a bőre alá, mintha egy démonaitól rettegő drogos cellájába kerülne. Azt hiszem, az ilyen pillanatok teszik igazán érdekessé az AIC-zenéjét azok számára, akik komolyan érdeklődnek az emberi psziché komorabbik oldala iránt. Ilyenkor az embernek mindig eszébe jut, hogy micsoda szenvedéseket élhetett át a szerencsétlen sorsú Layne Stayle vagy Mike Starr, aki azóta már szintén nincs köztünk. Ebbe a körbe sorolható még a beteges Phantom Limb és a Lamb Monkey is.

A nyugodtabb pillanatokat jeleníti meg viszont az emlékezetes akusztikus gitárral ellensúlyozott Low Ceiling, amelyben némileg kísért a társ-legenda Nirvana hangulata is. Egyből a „Nirvana-akusztikra” asszociáltam róla, amely legtöbbünk fiatalkorának mintegy társa volt, valami olyasmi, amely a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején a tizenévesek számára egyben a „beléptető-kaput” is jelentette az alternatív rockzene világába. Ilyesmi még a country-s Scalpel is, amely szintén akusztikus gitárra épül. Ez a nihilista, ugyanakkor délies, álmodozó és nosztalgikus hangulat, amely olyan tipikusan „seattle-i”, még most is ellenállhatatlan vonzerőt képes gyakorolni. Kiemelném még a Breath On A Window-t, amely talán a hagyományosabb rockzene felől közelíthető meg és valahogy pozitívabb, „napfényesebb”, mint a tőlük megszokott dolgok. Az album levezetésére is inkább ebben a fél-akusztikus, álmodozó, lassan építkező körben marad meg, különösebb őrült riffes szaggatás vagy elsöprő energia-agresszió nélkül. 

Pontszám: 8