Leprous: Coal

írta Tomka | 2013.06.22.

Megjelenés: 2013

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.leprous.net

Stílus: Progresszí­v metal

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Einar Solberg - ének, billentyű Tor Oddmund Suhrke - gitár, háttérvokál í˜ystein Landsverk - gitár, háttérvokál Rein T. Blomquist - basszusgitár Tobias í˜rnes Andersen - dob
Dalcímek
1. Foe 2. Chronic 3. Coal 4. The Cloak 5. The Valley 6. Salt 7. Echo 8. Contaminate Me 9. Bury (bonusz)
Értékelés

A ’Bilateral’ a 2000-es évek egyik legizgalmasabb progresszív metal lemeze. Ez a rendkívül széttartó hatásokat fogós dallamérzékenységgel egybefésülő korong szögezte le, hogy a Leprous az új Pain of Salvation. A szemtelenül fiatal norvég srácok hallhatóan gondolnak is valamit a zenéről, nem csak a nagy öregek találmányait böfögik vissza modern köntösben. És persze nyert ügyük van már csak azért is, mert nem az Álomszínház előadásain nőttek fel (vagy ha igen, jól titkolják) - a leprások a metal zene extrém sarkaiból bújtak elő. A felsrófolt technikai elvárásoknak is eleget tévő Leprous szédült őrületét Townsendtől tanulta, a középutat nem ismerő vokáltémáik határait Ihsahn beteges bugyborékolása és a Queen epikus-heroikus melódiái jelölik ki, miközben az indusztriál zenék űrhideg atmoszférája vagy a horrorfilmek kísérteties miliője sem áll távol a norvég proggerektől. A ’Bilateral’-on sikerült először maradéktalanul lepárolni kitechnikázott, de hathatós szerzeményekbe ezt az ezerszínű ötletkavalkádot, amelyek közé összegző igényű megaopusz (Forced Entry) ugyanúgy befért, mint a vérvörös kontúrokkal körülrajzolt Leprous-világból kifelé mutató, nyomasztó hangulatdarab (Mb. Indifferentia).

A nagyléptékben fejlődő zenekartól nem is vártam mást, minthogy meglepjen új lemezével. Ez olyan jól sikerült nekik, hogy elsőre egyáltalán nem jött be a ’Coal’. Sokadik hallgatás után sem gondolom azt, hogy megfejelték volna a ’Bilateral’ által felszögelt lécet, viszont most már szórakoztat és gyönyörködtet a ’Coal’ „mássága”. Pedig szokni kell azt a monotonitást, amivel a Leprous kísérletezik: míg korábban a témahalmozás, a radikális hangulat- és tónusváltások központozták a szétfacsart elmemenéseiket, addig most egy-egy hipnotikussá duzzasztott zenei ötlet végletekig való kidolgozásán fáradoznak. A Chronic például simán felkérhetné magát az előző lemezre, ám a közepére ékelt, zord riff ismétlődő lüktetése teljesen más irányba viszi el a zenét, mint a két évvel korábbi dalok abszurd hangütésű témazsúfolása. A Leprous bejáratott és kipróbált stílusának perifériáit fedezi fel a ’Coal’-on: az atmoszférikusra csupaszított, minimalista irányba eltolt lírai oldalt és az érdesebb riffekkel megruházott, karcosabb tartományokat.

Az viszont már első hallásra lefülelhető, hogy az első két lemez sikerei után a srácok magabiztosabb dalalbumszerzőkké váltak. Míg a ’Bilateral’ nagyszerű Dalok gyűjteménye, addig a ’Coal’ inkább egy nagyszerű Album, amin ugyan az egyes számok nem olyan kiemelkedőek, mint a korábbi lemezen, viszont sokkal inkább egymásra és egymásba épülnek. A ’Coal’-nak a hangulata olyan intenzív, hogy lehetetlen levedleni, és szabadulni tőle. Az igazán jó énekessé csak a 2011-es korongon váló Einar Solberg vezetésével az emberi lélek legkomorabb, leghomályosabb kamráiba vezet a Leprous. Habár a töredékes impressziókból összefűzött dalszövegek értelmét talán csak a szerzője tudná kitalálni, maguk a dalok ékesebben szólnak a szavaknál. Az operai fennköltséggel, törékeny hangon elővezetett énektémák a melankólia zavaros vizeibe ugranak fejest, s a ’Coal’ hangulati szférája valahol a búskomorsággá csomósodott kilátástalanság és a bizalomvesztésből fakadó csalódottság, a romantika iránti lehűthetetlen vágyakozás és valami kiirthatatlan és a szótlan remény mélységeiben áskálódik.

Miközben a sziklaként görgetett, mord riffek korábban nem hallott keménységet kölcsönöznek a Leprous-daloknak, Einar eddigi legkönnyedebb dallamait ülteti a hátukra. A második klipnek választott The Cloak szinte teljesen az ő puha dallamfordulataira épül, s a riverside-i érzelemvilágtól sem idegen, mégis annak borzongató párját kínáló dallá sajdul. Perfekt ellenpéldája az amúgy monumentális, albumzáró Contaminate Me avantgárd zajkeltésbe hajló, Ihsahn halálhörgéseit disszonáns hegedűhangokkal ellenpontozó, improvizált dobjátékkal lekísérő fináléja. Ám ez a kontraszt inkább kivételt képez, a ’Coal’ átgondolt szerzeményei olyan szép ívben simulnak egymásba, hogy Einar nem véletlenül hasonlíthatta egy borongós mozifilmhez a lemezt – az egyes dalok, az egyes jelenetek nem külön-külön, hanem egymás füzéreként hatnak igazán.

Mégsem tökéletes alkotás a ’Coal’: hiába lép előtérbe sokszor a billentyű, és korlátozódik a gitárosok szerepköre egy-egy ridegre sötétített riff ismételgetésére, a Foe és a Coal számomra túl monoton szerzemények, amelyek nem érik fel a többi dal szintjét – ráadásul előbbi helyett jobb nyitódalt is el tudnék képzelni. A The Cloak, The Valley párostól nagyon beindul a lemez, de összességében nem szánkázik annyiszor a libabőr a háton a ’Coal’ játékideje alatt, mint az előző lemez során. Valószínűleg az október 20-ai koncerten, élőben fog először teljes súlyával kibomlani a 'Coal' setét szépsége - addig marad ez a roppant szigorú pontszám. Mindettől függetlenül, egyszerűen képtelenség elslisszolni a lemez hatása elől. A norvégok tudják: járt utat csakis járatlanért szabad elhagyni. Végül is, elvileg erről szól a prog. metal. 

Pontszám: 8