The Poodles: Tour de Force
írta Jocke | 2013.06.18.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: http:\\www.poodles.se
Stílus: Hard rock
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
2005 környékén, a stockholmi Blå Ostron Bar egyik privát boxában…
– Szevasz Jakob!
– Cső Pontus!
– Kitaláltam egy kib…ott jó nevet a bandának!
– Éééés mi lenne az?!
– Most figyelj! Pudlikutyák!
– Te be vagy szívva öreg…
Nem volt… emberünk komolyan gondolta. A zenekar neve jobb híján The Poodles lett. S noha számomra teljesen felfoghatatlan, de valahogy mégis érvényesültek ezzel a névvel. S az érvényesülés remek kezdéssel párosult! 2006-os debütalbumuk, a ’Metal Will Stand Tall’ szenzációs lett, amelyet egy évre rá be is mutattak nekünk a HammerFall társaságában. Rongyosra kopott az album, a Night of Passion, a Metal Will Stand Tall és az Echoes from the Past még évek után sem tisztult ki a fülemből. Tavaly Rockmaratonon a kinti kocsmából felcsendült az utóbbi, mire haverom kitárta a karjait: „Jesszusom, ezt te rakattad be?!” Nem én voltam… úgy látszik, hogy nem csak én vagyok kutyabarát ebben az országban.
De aztán az azt követő, 2007-es ’Sweet Trade’ kisebbfajta csalódást keltett, nem voltak rajta akkora alapvetések, mint az első korongon, a lelkesedésem a ’Clash of the Elements’ után pedig végképp alábbhagyott. Közben, egészen pontosan 2008-ban Pontus Norgren úgy döntött, hogy nem puhánykodik tovább a kennelben, így átnyergelt HammerFallékhoz, átvéve a röppályára állított Stefan Elmgren helyét. A két zenekar viszonya amúgy olyannyira felhőtlen, hogy Pontus Egberg basszeros egy röpke koncert erejéig beugrott Fredrik Larsson helyére a szigetes kalapácseső-bulin. Nem keresgélt sokat a zenekar a derék Pontus kiválását követően, Henrik Bergqvist lett az új húrtépő, de a vérfrissítés ellenére továbbra sem éreztem azt, hogy a The Poodles vissza tudná valaha is hozni az első (két) album varázsát.
Igazából nem is értem, hogy miért nyomtam be a ’Tour de Force’-ot. Talán azt vártam, hogy visszatér a régi pudli-feeling, és hónapokig üvöltjük a Metal Will Stand Tall kettőt, vagy legalábbis az egyenes folytatását. De sajnos újra csalódnom kellett. Újra!! A ’Tour de Force’ számomra ugyanolyan jellegtelen és seszagú, mint az előző kettő The Poodles lemez. Az album eleje olyan lapos, mint a lángos hátulja, a kezdő Misery Loves Company személyében egy keszekusza dalt ismertem meg, ami szerintem ebben a heavy-hard rock műfajban egyáltalán nem mutat jól. A Shut Up! tipikus hardrock tempóját ugyan hamar felváltja egy cukormázas refrén, megpróbálván ezzel lekenyerezni a hallgatót, de a Happily Ever After és a Viva Democracy hamar kijózanító öklöst mér az arcba: ugyan megvan az erő és sorjáznak a kemény riff-pofonok, de ezek csak ritkán találnak célba. Ennek „örömére” a Leaving the Past to Pass lassúzása még jobban leülteti a korongot, és újra rádöbbenti a hallgatót, hogy biza’ Jakob Samuel nem tud érzelmes, lassabb dalokat énekelni (lásd elrettentő példaként a ’Metal Will Stand Tall’ Song for You nevezetű, emberiség ellen elkövetett bűntettét)…
Varázsütésre aztán csak beindul ez a fránya korong, a 40 Days and 40 Nights egy vidám, energikus, játszadozó kiskutyát mutat, a Godspeed Europe-feelingje pedig szintén feltornássza valamelyest a képzeletbeli hardrockométert. A Now is the Time című háromperces pedig az első két album együtténeklős, összeborulós, italozós érzését hozza vissza. Kérdem én hát 48 és fél perc fülelés után: kinél mennyit ér ez a (számomra legalábbis igencsak) felemás produkció? Tőlem ezért biztosan nem kapnak egy fia csontot sem.
Legutóbbi hozzászólások