The Poodles: Tour de Force

írta Jocke | 2013.06.18.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http:\\www.poodles.se

Stílus: Hard rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Jakob Samuel - ének Henrik Bergqvist - gitár Pontus Egberg - basszusgitár Christian Lundqvist - dobok
Dalcímek
01. Misery Loves Company 02. Shut Up! 03. Happily Ever After 04. Viva Democracy 05. Going Down 06. Leaving the Past to Pass 07. 40 Days and 40 Nights 08. Kings & Fools 09. Miracle 10. Godspeed 11. Now is the Time 12. Only Just Begun
Értékelés

2005 környékén, a stockholmi Blå Ostron Bar egyik privát boxában…

– Szevasz Jakob!
– Cső Pontus!
– Kitaláltam egy kib…ott jó nevet a bandának!
– Éééés mi lenne az?!
– Most figyelj! Pudlikutyák!
– Te be vagy szívva öreg…

Nem volt… emberünk komolyan gondolta. A zenekar neve jobb híján The Poodles lett. S noha számomra teljesen felfoghatatlan, de valahogy mégis érvényesültek ezzel a névvel. S az érvényesülés remek kezdéssel párosult! 2006-os debütalbumuk, a ’Metal Will Stand Tall’ szenzációs lett, amelyet egy évre rá be is mutattak nekünk a HammerFall társaságában. Rongyosra kopott az album, a Night of Passion, a Metal Will Stand Tall és az Echoes from the Past még évek után sem tisztult ki a fülemből. Tavaly Rockmaratonon a kinti kocsmából felcsendült az utóbbi, mire haverom kitárta a karjait: „Jesszusom, ezt te rakattad be?!” Nem én voltam… úgy látszik, hogy nem csak én vagyok kutyabarát ebben az országban.

De aztán az azt követő, 2007-es ’Sweet Trade’ kisebbfajta csalódást keltett, nem voltak rajta akkora alapvetések, mint az első korongon, a lelkesedésem a ’Clash of the Elements’ után pedig végképp alábbhagyott. Közben, egészen pontosan 2008-ban Pontus Norgren úgy döntött, hogy nem puhánykodik tovább a kennelben, így átnyergelt HammerFallékhoz, átvéve a röppályára állított Stefan Elmgren helyét. A két zenekar viszonya amúgy olyannyira felhőtlen, hogy Pontus Egberg basszeros egy röpke koncert erejéig beugrott Fredrik Larsson helyére a szigetes kalapácseső-bulin. Nem keresgélt sokat a zenekar a derék Pontus kiválását követően, Henrik Bergqvist lett az új húrtépő, de a vérfrissítés ellenére továbbra sem éreztem azt, hogy a The Poodles vissza tudná valaha is hozni az első (két) album varázsát.

Igazából nem is értem, hogy miért nyomtam be a ’Tour de Force’-ot. Talán azt vártam, hogy visszatér a régi pudli-feeling, és hónapokig üvöltjük a Metal Will Stand Tall kettőt, vagy legalábbis az egyenes folytatását. De sajnos újra csalódnom kellett. Újra!! A ’Tour de Force’ számomra ugyanolyan jellegtelen és seszagú, mint az előző kettő The Poodles lemez. Az album eleje olyan lapos, mint a lángos hátulja, a kezdő Misery Loves Company személyében egy keszekusza dalt ismertem meg, ami szerintem ebben a heavy-hard rock műfajban egyáltalán nem mutat jól. A Shut Up! tipikus hardrock tempóját ugyan hamar felváltja egy cukormázas refrén, megpróbálván ezzel lekenyerezni a hallgatót, de a Happily Ever After és a Viva Democracy hamar kijózanító öklöst mér az arcba: ugyan megvan az erő és sorjáznak a kemény riff-pofonok, de ezek csak ritkán találnak célba. Ennek „örömére” a Leaving the Past to Pass lassúzása még jobban leülteti a korongot, és újra rádöbbenti a hallgatót, hogy biza’ Jakob Samuel nem tud érzelmes, lassabb dalokat énekelni (lásd elrettentő példaként a ’Metal Will Stand Tall’ Song for You nevezetű, emberiség ellen elkövetett bűntettét)…

Varázsütésre aztán csak beindul ez a fránya korong, a 40 Days and 40 Nights egy vidám, energikus, játszadozó kiskutyát mutat, a Godspeed Europe-feelingje pedig szintén feltornássza valamelyest a képzeletbeli hardrockométert. A Now is the Time című háromperces pedig az első két album együtténeklős, összeborulós, italozós érzését hozza vissza. Kérdem én hát 48 és fél perc fülelés után: kinél mennyit ér ez a (számomra legalábbis igencsak) felemás produkció? Tőlem ezért biztosan nem kapnak egy fia csontot sem.

Pontszám: 5.5