Black Sabbath: 13

írta Hard Rock Magazin | 2013.06.10.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Vertigo Records

Weblap: http://www.blacksabbath.com

Stílus: Doom metal

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek
Ozzy Osbourne - ének, harmonika Tony Iommi - gitár Geezer Butler - basszusgitár Vendég: Brad Wilk - dob
Dalcímek
1. End of the Beginning 2. God Is Dead? 3. Loner 4. Zeitgeist 5. Age of Reason 6. Live Forever 7. Damaged Soul 8. Dear Father Bonusz dalok: 9. Methademic 10. Peace of Mind 11. Pariah
Értékelés

A heavy metal alapköve visszatért. Óriási várakozás övezte, hogy 35 év után Ozzy Osbourne újra a Black Sabbath élére álljon. Én nem tudom, hogy mit is gondoljak erről az összeborulásról, mert igencsak dollárjeleket véltem felfedezni az érintettek pupillája helyén, tekintve, hogy a volt és jelenlegi énekesről miket mondott a két bárdista anno különböző interjúkban, és amint tragikus okok miatt befuccsolt a Heaven and Hell, már indult is a nagyszerű reunion. Kicsit ráncoltam a homlokom, de összességében örültem, hogy összeáll a klasszikus Sabbath. Persze sejthető volt, hogy Bill Ward max a sajtótájékoztatókig jut el, és az egészségügyi problémákkal küszködő dobos hamar a formáción kívül találta magát. De nézzük a dolgok jó oldalát: végül is megszületett hát a ’13’ című alkotás, és bőszen hallgathatjuk!

Bevallom, számításaimtól eltérően a csalódás elmaradt. Én azt gondoltam, hogy nem maradt már töltény Tony Iommi riffpuskájában, de szerencsére tévedtem. A Sabbath lelkének számító gitáros olyan elsőrangú munkát végzett, hogy csak átkozni tudom eretnek fejemet, hogy egy másodpercre is kételkedni mertem benne. A sötét, bikaerős riffek olyan erővel szántják végig az albumot, hogy csak ámulok, és veszem újra elő a régi lemezeket, hogy többet és többet halljak a mester zsenijéből, ami valljuk meg, sehol nem lenne Geezer kemény és súlyos játéka nélkül. Elsőrangú munka zeneileg a ’13’, ami – bár szerintem klasszikussá nem fog válni – simán odatehető a ’Never Say Die’ mellé a gyűjteménybe. Viszont számomra hatalmas fekete pont Ozzy bá teljesítménye. És most nem az örök „Ozzy nem énekel, csak vernyákol” témát feszegetném, mert egyrészt unalmas, másrészt pedig igaztalan, hanem azt kellett megállapítanom, hogy az énekdallamok leszerepeltek a korongon: túlságosan is homogének, és cseppet sem izgalmasak, amik ezáltal kissé kivették az élt a hangszerek szárnyalásából, akárhogy is kiáltsa nietzschei bizonyossággal bele a világba a vén bőregér, hogy Isten halott. Ezt leszámítva jó kis lemez a ’13’, de én a ’Devil You Know’-t erősebbnek érzem. (Adamwarlock – 7 pont)


Kicsit elrontja az új album iránti örömöm a rengeteg szarakodás, ami a zenekar klasszikus felállásának újbóli összejövetele körül zajlott, és ez a hőn óhajtott reunion csak háromnegyed részben valósult meg. Ha hozzávesszük még, hogy a kilencvenes évek közepe óta próbálták a négy muzsikust összehozni, de az istennek nem sikerült, akkor még bosszúsabb leszek.

Azonban hallgatva a zenekar első huszonegyedik századi produkcióját, mindjárt szélesebb lesz a kedvem. Ez a lemez simán beférne a ’Master of Reality’ és a ’Vol. 4’ közé, illetve azt mondanám, az első három album nyers, kegyetlen, brutális gitárriffeken alapuló zenéjét viszik tovább. Néhány énekdallam, zenei megoldás ugyan a hetvenes évek második felének Black Sabbath albumait idézik, de a gyökerek valahol 1970-71 környékére vezethetők vissza. Aki jól ismeri a zenekar munkásságát, könnyen rájön, hogy a nyitás, az End of Beginning a zenekar legendás névadó nótájából bújik ki, a Loner a N.I.B.-ra emlékeztet, a Zeitgeist pedig a ’Paranoid’ album Planet Caravanját idézi.

Nem egy slágerekben gazdag anyag, és a tempó sem száguldó, jó kis doomos riffek, közepesen rohanó, a Children Of The Grave ritmusában galoppozó dalok jönnek, a Damaged Soul-ban Ozzy fújja a herflit... ez rendben is van. Egyetlen szerkesztési hibát azonban muszáj szóvátenni. Nem volt szerencsés két megegyező tempójú, ráadásul lassú szerzeménnyel kezdeni az albumot, én egy kis pörgést belevittem volna. A lemez lezárása, a Dear Father lehet, hogy üzen valamit. A dal végén hallható esőhang, harangjátékkal kombinálva pont úgy hangzik, mint az első albumuk kezdete. Lehet, hogy a kör bezárult.

Minden káosz ellenére úgy tűnik, ezek a visszatérések jól sikerülnek, hiszen, a 2009-ben Dioval, a Heaven and Hell időszakában szintén nagyot szólt a ’The Devil You Know’, és ez az új album sem rosszabb semmivel, mint az első nyolc stúdiólemez. Minden esély megvan rá, hogy klasszikussá váljon. Iommi nem felejtett el riffelni, Ozzy örök, Butler basszusfutamai pedig most is iszonyatos erővel tolják a dalokat. Kár, hogy Bill Wardról nem tudok semmit mondani… (Bigfoot – 8.5 pont)


35 éve nem készült Ozzy-val Sabbath sorlemez. Elképesztően sok idő. Pont elég arra, hogy egy harmincéves ember hatvanötté váljon. Talán még arra is, hogy valamennyire kipárologtassa szervezetéből a sok szirszart, amit magába szippantott ez idő alatt. Szóval elképesztően sokat kellett várni, amivel persze sikerült elérniük, hogy a mérce látatlanban is jó magasra kerüljön. Háromszor lepörgött a ’13’, de Istenemre nem tudom eldönteni, hogy most mi van. Tetszik? Nem tetszik? Na jó, azért bőven az előbbi felé tendálok, mert az album igazából remek – ott figyel a Dög, mélyen röfög a gitár, sorakoznak egymás mellett a setétes riffek és itt-ott az énektémák is kellemesen dallamosak.

Ám! 35 évvel ezelőtt 1978-at írtunk, sőt, ezen logikát követve 40 éve meg 1973-at – a Sabbath-csapat sörben és kokóban végezte a napi tisztálkodást, hippi gúnyában dülöngéltek és ökörködtek a színpadon, és mindez a lemezekről is átjött. No, ez az a feeling, ami nem telepszik rá a ’13’-ra. Mondjuk állítólag a jó Osbourne még manapság is megjutalmazza magát olykor-olykor egy kis tündérporral, de ahhoz ezek szerint édeskevés, hogy visszateleportáljon a régi szép időkbe. Hiába, már a drogok sem a régiek…

Ha valaki azonban nem a feeling miatt szerette a Sabbath-ot (de hát mi másért lehetne szeretni a Sabbath-ot?), annak simán betalálhat a ’13’. Az Age of Reason kövér, voivodos riffjeinél csak pislogtam jobbra-balra (meg az a tekerés a végén, ember…), a God is Dead?-nél az ének miatt kellett belemarkolnom a térdembe, a Damaged Soul meg akkora elszállás, hogy elég gyanús, hogy csak-csak ráharaptak egy-két izgalomfokozóra a stúdiózás alatt. De hogy ne csak embereink drogfogyasztási szokásait elemezzem: nekem bejött a hangzás, ahogy röfög Geezer basszerja, az imádnivaló. Ha ki kéne választani egy favoritot, akkor tuti a Methademic lenne az, a vén csataló akkorát homorít benne a mikrofon mögött, hogy a szemöldököm vígan ugrott egyet felfelé. Welcome back Black Sabbath, aztán legközelebb hozzatok össze valami ihletettebb borítót is! Hétésfeles! (Jocke – 7.5 pont)


Klasszikussá nem (csak) azért válik valami, mert nagyon jó. Klasszikussá azért (is) válik valami, mert jókor van jó helyen. A Black Sabbath pedig nagyon jókor volt nagyon jó helyen. Négy fiatal tökéletesen elkapta egy korosztály hangulat- és érzésvilágát, és azt úgy ültették át zenébe, hogy a végeredménnyel tömegek tudtak azonosulni. Ott és akkor képesek voltak valami olyat alkotni a saját érzelmeikből, az őket ért nehézségekből, félelmeikből, amiben rengeteg ember magára ismerhetett. Ez 40 éve történt. Itt van tehát az új Black Sabbath album, és a kérdés az: milyen? Nem is igazán tudom, hogy mit vártam, valahogy az egész hiteltelen. Nem, ne értsd félre, nem a Sabbath-tal van a baj. Hiteltelen a visszatérő Kiss, a visszatérő ZZ Top, a visszatérő Van Halen, Aerosmith stb. is, és meg is mondom kerek perec, hogy nem vagyok híve ezeknek a „nagy visszatéréseknek”. Nem rossz, nem szégyenletes, nem csorbítja (sok esetben) a formáció hírnevét, de: hiteltelen. Mert azt nekem senki ne próbálja meg bemesélni, hogy Iommi, Ozzy, meg Geezer ugyanolyan problémákkal és félelmekkel bír, mint 40 évvel ezelőtt, amikor fiatalok voltak, szegények, és drogosok. Persze, „kutyából nem lesz szalonna”, és az embernek bármilyen személyiséggel is bír, egy idő után már nem megy át radikális változásokon. Nem volt hát nehéz összedobni egy abszolút frankó, retrós kis lemezt... de ez azért mégsem ugyanaz, mint a klasszikusok.

Persze, most jön a „mit képzel magáról ez a firkász, ezek az emberek már letették az asztalra, amit le kellett, és különben is már tök öregek, nem lehet már világmegváltást várni tőlük!” Igaz! De akkor senki ne is várja el, hogy pusztán tiszteletből 10-est adjak erre a korongra. Félre ne érts, a ’13’ egy élvezetes, frankó doom metal lemez. Simán partiban van mondjuk egy-egy erősebb Cathedral, vagy Candlemass lemezzel, az előző Heaven And Hell-nél pedig simán jobb. Éjsötét hangulat, gonosz riffek, ráadásul Ozzy-hoz piszkosul jól áll ez a fajta gonosz világ, már évek óta ismételten Iommival kellene dolgoznia, mert piszok jól működnek együtt. Nagyon tetszik, és nagyon jó a ’13’. Ugyanakkor nyilván, mivel sok minden történt az elmúlt években, ennél többet véleményem szerint nem is lehet várni ezektől a veteránoktól. Egy szórakoztató, feelinges doom metal album, amelyre könnyen rákattanhat bárki, aki a stílus híve. Baromi retrós, ami nekem szimpatikus, ne is próbáljanak ennyi év után már újítgatni. Ami egy kicsit fura, az a dob... ha már abszolút retro cuccot akartak készíteni, Brad Wilk helyett egy kevésbé ügyes ütőst kellett volna keríteni. A srác ugyanis túl jó Wardhoz képest, és kicsit zavaróan sok a díszítés meg a finomkodás, így a kevesebb több lenne... de ez csak szőrszálhasogatás. A lényeg, hogy a Black Sabbath visszatért, s noha soha nem fogok örülni, amikor az első 5 lemez klasszikusai helyett koncerteken a ’13’-ról kapnak elő majd valamit, doom metal rajongóknak ez az év egyik kellemesebb albuma lesz. (MMarton88 – 7 pont)


1978.

II. János Pált pápává választják.
Isaac Bashevis Singeré az irodalmi Nobel-díj.
Világra jön Gianluigi Buffon és Rita Faltoyano.
Bemutatják a Szarvasvadászt és a rajzfilmes A Gyűrűk Urát.
Elfogják Ted Bundy-t.
Megalakul a Hobo Blues Band.

Tony Iommi, Geezer Butler és Ozzy Osbourne 1978-ban szerepel utoljára együtt Black Sabbath-stúdióalbumon…



2013.

Valószínűleg ezekben a napokban a világ népességének tetemes hányada a ’13’-t hallgatja. A ’13’-ről beszél. A ’13’-ről ír… Jól is van ez így, a Black Sabbath mégiscsak maga a megtestesült Rockzene, a történelem egy súlyosan fekete, feketén súlyos szelete. A Legenda most visszatért. Vélhetően utoljára… Addig is mindenki formáljon szavakat a szájával, és mondja ki legalább egyszer hangosan, érthetően: "ÚJ BLACK SABBATH-LEMEZ JELENT MEG". És tényleg: az orrunk előtt íródik a történelem…

Becsüljük meg tehát ezt a pillanatot: ugyanis mi még megérhettük, hogy az eredeti rosszarcú négyesből három ismét összeállt, és friss Sabbath-zenével ajándékozott meg minket. Ahogy Hendrix vagy a The Doors esetében sokunk már nem ilyen szerencsés… A ’13’ olyan, mintha a ’Vol. 4’ után járnánk nem sokkal, ergo aki inkább a Dio/Martin-féle epikus-színpadias heavy metal nagy barátja (mint jómagam is), az most akár csalódott is lehet, mert itt ismét a füstszagú, pincemély riffektől duzzadó, éjfekete hangzásvilágú BS-t hallhatjuk, amelynek hatására kelt életre megannyi irányzat. A korabeli összes védjegy adott hát, a sziklasúlyú, zord gitártémák egyenesen a hetvenes évek sötét katakombáinak homályából görögnek fel Mr. Riffmester ujjai által, s még Ozzy is hozza a másnapos kecske nyekergésére hajazó frazírjait (igen, Tony Martint talán szívesebben hallgatnám helyette, de hát a Nagy Mítoszhoz a vén totyogós kell, mese nincs!). Egyszóval a csapat hithű rajongói elégedetten bólogathatnak e mázsás szörnyetegre, ki lészen itt elégítve a tengersok sabbathista. Egyedül azt kifogásolom, hogy a lemez meghallgatását követően valahogy csupán egy kellemesen tömény massza marad hátra, igen, kissé összefolynak a dalok, nem érzek igazi csúcspontokat (bár gyenge pillanatokat sem), és bizony az emlékezetes megoldások számát is keveslem valamelyest. Így aztán Paranoid- vagy Iron Man-szintű slágeresélyes dalokra senki ne számítson. Az oly jóleső, megborzongató nosztalgia édes ízére azonban annál inkább!

Az utolsóként elhangzó Dear Father lecsengésének esőáztatta, komor harangzúgása afféle keretet ad az egész Black Sabbath-történetnek; minden bizonnyal egy közel félévszázados, páratlan életpálya lezárásának lehetünk tanúi. Akárhogy is lesz, becsüljük meg eme pillanatokat, azt, hogy részesei vagyunk s voltunk ennek a nagy ördögi mulatságnak… (Mike – 7 pont)

Kapcsolódó cikkek:

Black Sabbath - Az Ozzy-éra (1969-1979)

Pontszám: 7.5