Airbourne: Black Dog Barking

írta Adamwarlock | 2013.05.28.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://www.airbournerock.com

Stílus: Hard rock

Származás: Ausztrália

 

Zenészek
Joel O'Keeffe - ének, gitár Ryan O'Keeffe - dobok David Roads - gitár, vokál Justin Street - basszusgitár, vokál
Dalcímek
01. Ready to Rock 02. Animalize 03. No One Fits Me (Better Than You) 04. Back in the Game 05. Firepower 06. Live It Up 07. Woman Like That 08. Hungry 09. Cradle to the Grave 10. Black Dog Barking
Értékelés

Igazából kicsit féltem nekilátni ennek a cikknek. Történetesen féltem a népharagtól, ugyanis én nem vagyok elragadtatva az Airbourne harmadik nagylemezétől, sőt én a másodikat is a szódával elmegy kategóriába soroltam. Már akkor, amikor elsőre végigpörgettem a ’Black Dog Barking’-ot, éreztem, hogy valami nem stimmel. Vagy velem van a baj, vagy a produktummal.

Igazából próbálkozom úgy megfogalmazni a mondanivalómat, hogy az ne legyen bántó, lekezelő vagy tiszteletlen, ugyanis egyáltalán nem célom az ausztrál együttes savazása vagy lehúzása. Történt egyszer ugyanis, hogy Warrnambool városában, Ausztráliában egy fiatal testvérpár, akik nem kultiválták a progot és a fölösleges okoskodást, de annál inkább a döngő ritmust és az ütős riffeket, maga köré gyűjtött néhány hasonló érdeklődésű srácot, és úgy döntöttek, hogy együtt megélik a rock ’n roll életérzést. Ha Ausztrália, akkor mit is játszhatnának ugyan? AC/DC-t vagy Men At Work-öt. Természetesen az előbbit. Első albumuk, a ’Running Wild’ hangos sikert aratott sallangmentességével és őszinte, önfeledt, agylezúzós hangulatával. Ez az a zene, amire beindul a party.

Ahogyan az várható volt, a második lemez nem tudott elrugaszkodni érdemben az elődje által kijelölt úttól, ezért megosztotta a kritikusokat és a hallgatóságot is, de persze nem akkora mértékben, hogy bármennyire is visszavesse az O’Keefe tesók bandáját. Viszont a zajos indítás után valahogy a csapat egy csöppet érdektelenné vált, és egyre kevesebbet lehetett hogylétükről hallani a médiában. Az a banda, akit a nagy AC/DC utódjának, és a feltörekvő csapatok talán legígéretesebbjének tartottak, az utóbbi három évben, valljuk meg, nem sok vizet zavart.

De most itt vannak, frissen, fiatalosan, új nagylemezzel, turnéval. A kérdés, hogy én ettől boldogabb vagyok-e. Nos, a turné miatt biztosan, hiszen az Airbourne hihetetlenül dinamikus, profi és őrült bulikat tol a közönség arcába. Lüktető, sodró, elkápráztató a hangzás, a hangulat pedig utánozhatatlan. A részvétel pedig kötelező. A személyes véleményem pedig az, hogy számomra ez untig elég. Mi a lényeg, ha nem az élő teljesítmény? Ilyen szempontból rajongójuk vagyok, de az én feladatom, hogy pontozzak.

Kicsit olyan ez, mintha a csapat nem úgy írná a dalait, hogy ez most önmagában működni fog-e, hanem hogy majd a koncerten mennyire lesz ütős. És én úgy vagyok vele, hogy a ’Black Dog Barking’ szinte bármelyik tételét berakhatnánk egy ütős setlistbe, hogy az erbórnék végigszántsák vele a színpadot, de ez egy stúdióanyaghoz önmagában még kevés. Hiszen amikor meghallod a kezdő három dalt, végigbólogatod akár otthon a hangfal előtt, vagy akár a buszon a fülhallgatót bedugva, de amikor már öt-hat szám után is ugyanazt a ritmusképletet és váltásokat hallod vissza, amit két lemezzel előbb, akkor már váltani van kedved. De félreértés ne essék: ez nem egy fáradt lemez, nem is monoton… Csak hát, ennyi telik tőle, dacára annak, hogy súlyosabbnak, mélyebbnek érzem, mint a ’No Guts, No Glory’-t.

Én épp az az ember vagyok, aki simán elnézi a Motörheadnek, hogy évezredváltás ide vagy oda, még mindig ugyanazt a blues-alapú lüktetést hozzák, de az Airbourne esetében szőrösszívűbb vagyok, mert ők azért mégis csak néha pofátlanul nyúlják azt a bizonyos nagy elődöt. Természetesen nem mondhatom ettől függetlenül, hogy rossz számokat tartalmaz az ausztrál sivatag vitézeinek harmadik nagylemeze, sőt, tökéletesen fognak illeszkedni az eddig szerzeményeik közé, és garantáltan kimagasló koncertélményben lesz részük azoknak, akik ellátogatnak június 12-én az A38 Hajóra, de egy hetesnél többet én képtelen vagyok kipréselni magamból erre a korongra. Ráadásul felfelé kerekítettem, mert szeretem az ilyen jóízű, őszinte rock ’n rollt, és jó kedvemben találva elkapott a koncerthangulat.

Pontszám: 7