Orchid: The Mouths of Madness

írta Edeneye | 2013.05.22.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.orchidsf.com

Stílus: Doom rock

Származás: USA

 

Zenészek
Theo Mindell - ének, szintetizátor, ütős hangszerek Mark Thomas Baker - gitár Keith Nickel - basszusgitár Carter Kennedy - dob Vendégzenész: Will Storkson - billentyűs és ütős hangszerek
Dalcímek
1. Mouths of Madness 2. Marching Dogs of War 3. Silent One 4. Nomad 5. Mountains of Steel 6. Leaving It All Behind 7. The Loving Hand of God 8. Wizard of War 9. See You on the Other Side
Értékelés

Az Orchid, amelyet a „21. század Black Sabbath”-jaként szoktak emlegetni, most a második stúdióalbumához érkezett. Ha az ember ironikus akarna lenni, azt mondaná, hogy talán a század még elég hosszú ahhoz (hacsak nem jön el addig a globális apokalipszis á la Hand of Doom), hogy újabb Black Sabbathok teremjenek, főleg ha a 70-es éveket felidéző retro trend ilyen ütemben folytatódik. Ezzel azt hiszem már minden lényeges ismertetőjegyet el is mondtam az Orchid új lemezéről azelőtt, hogy egyetlen mondatot is írtam volna róla. Aki fogékony az ilyesmire, az már el is tudja képzelni, hogy esetünkben nem az egyéni megközelítés, a formabontó ötletek vagy a soha nem hallott megoldások miatt fogja szeretni a bandát. De hogy mindezek ellenére bizonyos szempontból szeretni fogja, annak igen nagy a valószínűsége.

A napfényes Kalifornia sötét doom bandájának új lemeze egyébként határozottan kellemes alkotás (már ha lehet ezt a kifejezést ilyen környezetben alkalmazni). Az embernek leginkább olyan érzése támad tőle, mintha a ’70-es évek Ozzy-s Sabbath-jának hangulatát (mondjuk úgy a ’Sabotage’ környékéről) vegyítenénk a Pentagram tébolyult gonoszkodásával, de az ilyen pszichedelikus elborulás szintjét csak itt-ott sikerül megközelíteni.

A szövegek szinte kizárólag az okkult témaköréből merítkeznek, a Cthulhu-mítosztól (Rise Silent One) és a középkori boszorkányszombatokig, úgyhogy ne is nagyon várjunk e téren sem világmegváltást, ugyanakkor furcsa is lenne, ha egy ilyen karakterű banda egyszer csak az isteni szeretetről, Rimbaud költészetéről vagy éppen a péntek esti bebaszásról kezdene dalolni.

Zeneileg nem meglepően bluesos hard rockot (vagy inkább „doom rockot”) kapunk, az alapvetően a 70-es éveket idéző gitárok néha a szokásosnál erőteljesebben is megdörrennek, és néhány üdítően új elem is helyet kapott a hangszerparkban, mint például a zongora (Mountains of Steel) vagy a harmonika (Dogs of War). A dallamszerkezetben van egy bizonyos „fogósság”, profi építkezés, ismerős, de jól eső váltások sorozata is, amely a lemezt nem engedi ellaposodni és a hallgató figyelmét képes egészen a lemez végéig fenntartani. A lemez hangulata még akkor is képes elragadni az embert, ha előtte nem nézte meg az Ördögűzőt vagy az ablaka nem éppen egy ódon temetőre nyílik. A banda tehát képes felkelteni egy megfelelően sötét, misztikus-okkult érzést, amely az ilyen stílusú zenekarok elsődleges erénye tud lenni, és talán feledtetni egy időre azt a gyanút, hogy ilyesmit bizony hallottunk már, méghozzá nem is egyszer. 

Pontszám: 7