Pink Cream 69: Ceremonial

írta Tomka | 2013.05.05.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.pinkcream69.de

Stílus: Hard rock

Származás: Németország / Nemzetközi

 

Zenészek
David Readman - ének Alfred Koffler - gitár Uwe Reitenauer - gitár Dennis Ward - basszusgitár Chris Schmidt - dob
Dalcímek
1. Land of Confusion 2. Wasted Years 3. Special 4. Find Your Soul 5. The Tide 6. Big Machine 7. Let the Thunder Roll 8. Right From Wrong 9. Passage of Time 10. I Came to Rock 11. King for One Day 12. Superman
Értékelés

A Pink Cream 69 a dallamos rockzene egyik legalulértékeltebb zenekara. Punktum. Persze aki olyan idióta nevet választ magának, amit csak a deathcore színtér humorrépától fuldokló üdvöskéi tudnak felülmúlni, mint a We Butter The Bread With Butter vagy az I Drink My Coffee Alone, az ne is csodálkozzon. Vagy folytathatnánk: akinek ebben a marketingorientált világban nincs hivatalos Facebook-profilja, a beígért klipet (ami ’98 óta az első lenne!) nem készíti el (vagy legalábbis nem tölti fel Youtube-ra), az mintha szándékosan buktatná orra magát. Komolyan, egy demós hajdúböszörményi garázsrock zenekar jobban menedzseli magát, mint ezek a világhírű zenészek. Az egyetlen fontos hírmorzsa, ami eljutott a rajongókhoz, az Kosta Zafiriou dobos távozása, aki még a Unisonic-ban is több pénzt láthatott, mint a PC69-ben, és ezért igazán nem kárhoztatjuk.

De mielőtt felemlegetnénk a komplett bandatörténelmet Andi Deristől a grunge-os zsákutcaként aposztrofált ’Change’-ig, legyen elég annyi: a Pink Creamnél kevesebben vágják jobban a heavy metalt és a dallamos, amerikai ízű rockzenét összegyógyító rock ’n’ roll keveréket. A Whitesnake, a Bon Jovi vagy épp a Dokken büszkén feszíthetne olyan bejegyzésekkel az újkori diszkográfiájában, mint a ’Pink Cream 69’, az ’Electrified’ vagy a ’Sonic Dynamite’. Ami már ennyi címből is lepárolható, hogy a lassan, de biztosan nemzetközi szuperprodukcióvá érő bandát nem feltétlenül eredeti gondolkodók alkotják, de ez esetükben bocsánatos bűn: a ’90-es évek közepének műfaji tévelygéseit nem számítva rossz PC69-lemez nem létezik. Miután az ’Electrified’-on elhatározták, hogy visszatérnek az eredetileg kitaposott ösvényre, még a kraftot sem spórolták ki az új évezredbeli lemezekből, amik a korábbiaknál fémesebben, ércesebb, lendületesebben szólaltak fel. Persze az se árt, ha egy világhírű producer a basszusgitárosod…

’98 óta jobbnál jobb dalcsokrokkal kenyerez le a Pink Cream 69, és ezt az impresszív szériát nem a ’Ceremonial’ fogja megszakítani. Ugyan a zenekar élete kissé zavarossá vált az utóbbi években – Place Vendome-tól Voodoo Circle-ig rengeteg mellékprojekttel terhelték le magukat a tagok, olyannyira, hogy aktivitását tekintve maga a PC69 tűnt már csak egy hobbizenekarnak–, de a ’Ceremonial’ olyan flottul szórakoztat, mintha nem is 6 év telt volna el az ’In10sity’ óta. Ez a banda 11. lemeze, ami lepapírozva, barátok közt is maximum biztonsági játék lehet, ám Readmanék nem ismétlik magukat: míg a ’Thunderdome’ vagy az ’In10sity’ épp azáltal hatott üdének és frissnek, hogy keményebben döngölte a dallamokat, a ’Ceremonial’ a zenekar legkönnyedebb albuma. Wardék bizony felpattantak az AOR ’80-as évek arénáiba visszaszáguldó nosztalgiavonatára, de szerencsére retúrjegyet váltottak, és mindig egy izmosabban odacsapott dalra váltanak, ha túlságosan elérzékenyültek (ld. The TideBig Machine).

Az új lemezre tehát nem is annyira a Helloweennel és a Stratovariusszal közös turné, hanem a számtalan melodikus rock projekt nyomta rá bélyegét, amiben a PC69-szekció részt vett az utóbbi években. David Readman például biztosan eltévesztette párszor a stúdió ajtaját, és azt hitte, a Whitesnake-t koppintó előtt tisztelgő Voodoo Circle lemez (’More Than One Way Home) felvételeire ugrott be, ugyanis a Circle-n kívül talán még soha nem énekelt ennyire Coverdale-esen, mint most. A Ward-szerzemények (Special, The Tide, Let the Thunder Roll) is olyanok, hogy simán mehetnének a készülő Place Vendome albumra, de talán a Unisonic döntőbizottsága sem dobta volna ki őket. Amit viszont a srácok egytől egyig kikukáztak, az minden olyan dallam, ami nem férne be egy himnuszba: a ’Ceremonial’ rogyadozik az orbitálisan nagy énekdallamoktól. Én leszek az utolsó, aki letagadja, hogy ez a lemez bizony az (egyik) legáramvonalasabb és legkommerszebb PC-korong, viszont a ’Ceremonial’ úgy ahogy van, tökéletes rádiórock – ha kevésbé lenne kificamodva a közízlés, akkor bizony a Wasted Years-t meg a Right From Wrongot kéne sugározni egyenesen a dugóban veszteglő autóvezetők fülébe.

Szóval – ahogy az a bandától elvárt – a lemezen kizárólag slágerek sorjáznak. Aki elindítja a ’Ceremonial’-t, az annyi cukrot kap az arcába, mintha egy börleszk-tortacsatában telibe találná egy orosz krémes, de ez a Readman gyerek már csak ilyen: ha kinyitja a száját, mindig valami tapadós übermelódia jön ki belőle. A lemez szerencsére a változatossággal sem szerénykedik, tradicionálisan lazább rock ’n’ rollozás (I Came To Rock) ugyanúgy akad rajta, mint az ’In10sity’ keményvonalas riffjeit idéző bólogatós alapozás (Land of Confusion). A Special a mézédes refrén mellett a gitár vezérmotívumát is beragasztja a memóriába, a Big Machine húz, mint az új Corvette C7 kabrió (nem is csoda, a Whitesnake-től lopták a riffet), a Find Your Soul elszáll, mint western-statiszta egy Bud Spencer-pofontól, a The Tide pedig úgy csűri-csavarja azokat a power balladás melódiákat, hogy bármelyik VH1-os műsorszerkesztő elsírná magát örömében. Nem mondom, hogy néha nem kívánkozik vissza a fülbe a PC69 kevésbé lekerekített és kiszámított dallamvilága, de a ’Ceremonial’ egyszerűen hallgattatja magát, és a január óta elszállt több hónap alatt sem untam rá – ami bizony nagy szó egy olyan lemeznél, ami mást sem csinál, mint tökéletesen fogalmazza meg a mainstream rock formuláját.

Pontszám: 8.5