Voodoo Circle: More Than One Way Home
írta Csemény | 2013.05.02.
Megjelenés: 2013
Kiadó: AFM Records
Weblap: http://www.voodoocircle.de
Stílus: Hard rock
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mivel manapság a rádiók és a média által árasztott „zenén” annyiszor megcsömörlünk, gyakran sírjuk vissza a ’70-es években útjára indult hard rockot és nagyszerű bandáit, valamint azokat, akikre ők hatással voltak. A 2008-ban alapított Voodoo Circle pedig éppen ezt a fajta zenét (gondolok itt a Deep Purple-re, Rainbowra, Uriah Heepre, de leginkább a Whitesnake-re) konzerválja és próbálja becsempészni mai zenei életünkbe – egy nagy adag imitációval persze. Ráadásul mindezt nagyon igényesen teszik, hiszen nem nyeretlen újoncokból áll a banda. Alex Beyrodtot azt hiszem senkinek sem kell bemutatni. Akinek mégis, tessék egy kicsit a Primal Fearnek, a Sinnernek és a Silent Forcenak utánanézni. Annál is inkább, mert ezek közül kettőben (Primal Fear és Sinner) együtt nyomja az ipart Mat Sinnerrel. Az énekes David Readman pedig a Pink Cream 69-ben frontemberkedik 1994 óta. Szóval akár egy supergroupnak is kinevezhetnénk őket, ám ezt a gondolatot Alex szinte minden interjújában roppant szerényen és szimpatikusan elutasítja.
A ’More Than One Way Home’-ot is beleértve a banda eddigi összes lemezén valamicskét eltérő a vezérfonal. Kicsit olyan, mintha minden albummal egy-egy bandának/zenésznek akarnának emléket állítani. (Hangsúlyozom: nagyvonalakban) a 2008-as ’Voodoo Circle’ malmsteenesített poszt-Rainbow lett, a 2011-es ’Broken Heart Syndrome’-on leginkább a Deep Purple hatása volt érezhető, a ’More Than One Way Home’ pedig Whitesnake-áradattal borít be, méghozzá másodpercről másodpercre. Nagyon úgy fest, hogy Alex a dalszerzés idején agyonhallgatta a ’Slide It In’-t és az 1987-es ’Whitesnake’-et, bár sokkal inkább az utóbbit.
Egyszerűen félelmetes, hogy szinte egy az egyben hozzák az elődöket. A klasszikusok motívumait nagyszerűen ültették be az új anyagba. A ’More Than One Way Home’ pedig azért nagy teljesítmény, mert annak ellenére, hogy az ilyesmire igen allergiás vagyok, első hallgatásra nem hogy nem vívtam haláltusát az ismerős dallamokkal, még csak bántóan feltűnőek sem voltak. Persze a második tételnél (Tears In The Rain) azért már fülbe ötlött, hogy mire megy ki a játék. Már az első szám is hajaz egy Whitesnake nótára (Bad Boys), de a másodiknál már szembetűnőbb volt a turpisság, sőt még a címek is összecsengenek (Tears In The Rain – Crying In The Rain). Ám ebből a szempontból a legnagyobb derültséget a Cry For Love című nóta okozta, ami akkora egy orbitális Here I Go Again-koppintás, hogy az egyszerűen frenetikus.
Alex egyébként feltűnően több bluesos elemmel itatta át az albumot. Érdekesség, hogy a Stratocastert Les Paul-ra cserélte és az új hangszeren a John Sykes ihlette gitártémákkal oroszlánrészt vállal a lemezen, akárcsak David Readman. Neki már a Pink Cream 69-ben sem volt könnyű dolga, ahol Andi Derist kellett pótolnia. Viszont a Voodoo Circle is nemes kihívás, David Coverdale-számok előadásában nekem eddig Jorn Lande volt az etalon, aki mellé David Readman most bizony kezd felzárkózni. Az új albumon is nagyszerűen idézi Coverdale-t: ahogy tolja a dúdolásokat, az „oh baby-zéseket” és a hajlításokat, szerintem kevésbé jártasaknak simán be lehetne mesélni, hogy Coverdale-t hallják. Markus Kullman játéka pedig Cozy Powellt idézi.
Ezenkívül még a telt hard rock hangzástól is elfoghatják az embert nosztalgikus élmények. Minden tekintetben egy időutazásban részesülünk: a szövegek, a dallamvilág, a motívumgazdag és kimunkált dalok, a hangszerelés, a technikás játék és az ének is mind a régi időket idézik, úgyhogy: útra fel!
Legutóbbi hozzászólások