Deep Purple: Now What?!
írta Bigfoot | 2013.04.29.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Edel Company
Weblap: http://www.deeppurple.com
Stílus: Hard rock
Származás: Nagy-Britannia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Szerintem két oka van, hogy az év egyik legjobban várt alkotása a veterán rocklegenda friss stúdióalbuma: egyrészt egy új Deep Purple album mindig esemény, másrészről ilyen hosszú időt, majdnem nyolc évet még sosem kellett várni a következő lemezre a zenekar pályafutása alatt. A 2005-ben megjelent ’Rapture Of The Deep’-et nem éreztem erős alkotásnak, kevés szellemes dalt tartalmazott, hiányzott a csapat igazi fazonja. Őszintén szólva, egy kicsit aggódtam a folytatás miatt, nehezen készültek el ezek a szerzemények. Az első nyilvánosságra hozott dal, az All The Time In The World popzenéje csak fokozta aggodalmam. Mindez az első hallgatáskor elszállt, de jó messzire, a popularitásnak nyoma sincs a többi kompozíciókban.
A megfejtés olyan lett, amire nem számítottam. A 2003-as ’Bananas’ könnyed bluesos hangulata és a ’Rapture’ színtelen hard rockja után a progresszív rock irányába indult el a csapat. Talán az 1973-ban megjelent ’Who Do We Think We Are’ volt az az LP, melyet ennyire a billentyűsök uraltak. Don Airey viszi a hátán a bandát, nem csak az alapokban, hanem a jó öreg Hammond mellett olyan sokszínűen szólaltatja meg parkját, melyre a zenekar történetében talán még nem volt példa. A Weirdistan modern hangzású szólóját még Jordan Rudess is megirigyelhetné. Viszont a Hell To Pay rock and rolljában olyat virgázik, mint azt Jon Lord tette a Mandrake Rootban vagy a Kentucky Woman átiratában, 1968-ban. Talán ennek a billentyűs dominanciának köszönhetően az egész anyag rendkívül súlyos hangzású. Játékában nem egy helyen érezni lehet a kortársak hatását: az Above and Beyond bevezető Hammond riffje a Focust idézi, az Uncommon Manban pedig nem lehet nem felismerni Keith Emerson stílusát, akinek Don nagyon nagy tisztelője. Talán még a címválasztás sem véletlen, ha az ELP híres átiratára, a Fanfare For The Common Man- re gondolunk.
Olyan területekre is eltévedtek, melyeken még soha nem vadásztak: a Blood From A Stone pszichedelikus utazását fülelve a Doors Riders On The Stormja jön a képbe, ugyanakkor Airey szólója a Led Zeppelin No Quarterjét felidézi, nem is kicsit. A másik savas nótában, az Apres Vousban pedig dobprogram segít rá Paice játékára, Glover jazzes basszusalapjára, miközben Airey és Steve Morse gyilkolja egymást.
Hiányoznak a jól bevált kalapálós, gyorstempójú nóták (a már említett Hell To Pay az egyetlen, ami tempósabb), inkább középtempós témák uralják a kínálatot. Ian Paice és Roger Glover nem produkálnak nagy bravúrokat, ugyanakkor feszes, pontos játékuk most is erősen jelen van, Roger Apó hangszere határozottan brummog a háttérben.
Ian Gillan nem akar a bivalyhangú rocktorok lenni, mint negyven évvel ezelőtt (nem is menne neki), sok emócióval tölti meg énekét, sikoltozni meg sem próbál, inkább a dallamokra koncentrál, nagyon helyesen. Viszont a gitár sehol nincsen. Steve Morse még sosem maradt ennyire háttérben, amióta a Purple-lel gyártja a lemezeket. Nem is olyan erővel szól a hangszere, mint az előző négy albumon megszokhattuk. A dalokban nem is hallom jellegzetes dallamait, alaptémáit, melyek a szólólemezein is jól felismerhetőek. Szólóitól sem vagyok annyira oda, egyáltalán, ez az első olyan Purple album az ő játékával, ahol nem meghatározó a szerepe. Lehet, hogy valami alkotói válságban van, ezért vette át Airey a kezdeményező szerepet?
Legutóbbi hozzászólások