Freedom Call: Ages of Light 1998-2013 (Best Of)
írta Mike | 2013.04.25.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Steamhammer/SPV
Weblap: http://www.freedom-call.net/
Stílus: Power metal, heavy metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bevallom férfiasan, a német Freedom Call a számomra utolsó értékelhető albumig, azaz a 2002-es ’Eternity’-ig létezik. A politikai korrektség jegyében azonban úgy is fogalmazhatok, hogy csupán én nem tartottam velük, amikor egy új ösvényre léptek a megváltozott hangzásvilágukkal; a negyedik lemezzel ugyanis vettek egy 180 fokos fordulatot, és az addigi kellemesen himnikus power/speed fémzenéjüket lecserélték egy Bon Joviba oltott germán happy metalra – az pedig már nem nekem szólt. Az első három alkotásuk viszont nagy kedvenc, gyakorta előkerül, ha fennkölt kórusokkal dúsított, igényesen hangszerelt fantasy metalra szomjazom.
A hamarosan a boltok polcaira kerülő dupla válogatás-anyag jól mutatja azt, hogy életpályájuk könnyedén bontható két szakaszra, már ami a muzsikájukban történt markáns változásokat illeti, minekután az első CD kronológiai sorrendben halad a debütáló albumtól egészen a tavalyi ’Land Of The Crimson Dawn’-ig bezárólag: a korai idők szélsebes power metal hangzását olyan kiváló dalok fémjelzik, mint a helloweenes We Are One vagy a Gamma Ray-jel rokonítható, névadó Freedom Call; a szerintem ritka bárgyú Mr. Evil, a Stratovarius-tól szemérmetlenül és ízléstelenül lenyúlt Hunting High And Low vagy a szintén nehezen komolyan vehető, nyáltengerben pancsikoló Hero On Video pedig a későbbi éra megannyi stílussal kacérkodó, giccses szinti-témákkal meglocsolt, habkönnyű világából ad egy-egy szeletet. Izmos difi, az egyszer biztos.
A kettes CD abszolút mélypont. Még akkor is, ha nyilvánvalóan poénnak szánták: hat számukat gyúrták át swinges, rockabilly-s, reggae-s és egyéb „metalidegen” verzióban. Úgy látszik, kedvet kaptak a Helloweentől, akik valami hasonlóképp gyalázták meg a dalaikat egy felemás jubileumi kiadvány képében; a különbség abban rejlik, hogy míg a tökfejek hibátlan klasszikusaikat pisálták nyakon, addig a Freedom Call esetében az eredeti dalok is a középszerű és a gagyi hajszálvékony határmezsgyéjén billegnek remegő lábakkal. Könyörgöm, az amúgy is hónaljszagú Rockin’ Radio vergődő hullájába minek beledöfni még egy böllérkést egy ostoba rockabilly-szerűséggel? A Metal Invasion duplázós koncertfavoritját értő kezekkel herélték ki, és kreáltak belőle egy söröskrigli-lóbáló műanyag folk-izét. Az eredetileg is tanítanivalón vérciki Hero On Video ska-retteneténél csak a Mr. Evil reggae-változata félelmetesebb, ez bizony simán kimeríti az emberiség elleni bűntett fogalmát! Hozzájuk képest az egyébként speed metalos Age Of The Phoenix füstös jazz-klubokat idéző swing-variánsa maga a Virtuóz Muzikalitás Magasiskolája, aszondom, minden gonoszkodást félretéve egy egészen korrekt átirat, legfeljebb az ordas nagy dzsessz-sznobok röhögnek térd csapkodva, az meg kit érdekel?
Mindemellett úgy vélem, hogy szerencsésebb lett volna a Blind Guardian nemrégiben megjelent gigászi gyűjteményéhez hasonlóan újrakeverni az első CD-n szereplő dalokat, mert úgy legalább egységes hangzást kaptak volna, így viszont sajnos e tekintetben is hullámzik a színvonal. Velem ellentétben a banda feltétlen hívei bizonyára nem ilyen szőrös szívűek, az én gyomrom azonban nehezen veszi be ezt a groteszk humorbonbont. Hülye germánok, germán hülyék!
Legutóbbi hozzászólások