Amorphis: Circle

írta Bazsa | 2013.04.21.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.amorphis.net

Stílus: Gothic / doom / death / folk metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Tomi Joutsen - ének Esa Holopainen - gitár Tomi Koivusaari - gitár Niclas Etelävuori - basszusgitár Santeri Kallio - billentyűs hangszerek Jan Rechberger - dob
Dalcímek
01. Shades Of Gray 02. Mission 03. The Wanderer 04. Narrow Path 05. Hopeless Days 06. Nightbird's Song 07. Into The Abyss 08. Enchanted By The Moon 09. A New Day
Értékelés

Ma már nem különösebben szokás vitatkozni azzal a megállapítással, hogy az Amorphis a teljes skandináv metal színtér egyik legeredetibb hangzású zenekara, de hogy pontosan hogyan lehetne valamilyen módon mégis jellemezni az általuk játszott zenét, az már lényegesen nehezebb feladat. Hogy miért? Mert egy olyan zenekar kapcsán, mely fennállása alatt legalább három alkalommal, esetenként rettenetesen merész váltásokat produkálva tudott megújulni, nem csupán lehetetlen, de egyenesen felesleges műfaji kategóriákkal dobálózni. Főképp annak fényében, hogy a fejlődés minden egyes stációját zseniális lemezek örökítették meg. Tegyük csak egymás mellé a ’The Karelian Isthmus’-t mint korai death metal-zsengét, a ’Tales From The Thousand Lakes’/’Elegy’-kettőst, a melankolikus északi zenék soha meg nem ismételhető csúcspontjait jelentő ’Tuonela’/’Am Universum’-testvérpárost, zárjuk a sort az energiától és erőtől duzzadó, a zenekar legnagyobb krízisét egészen gyorsan és elegánsan rövidre záró ’Eclipse’-szel, és máris megértjük, hogy miről szól a játék. Ami azonban a kezdetektől fogva és mindenféle változás dacára állandó, az a teljességgel egyedi hangulat- és dallamvilág; az Amorphis külön univerzuma ez, amelynek még a szürkébb pillanatai is messze felülemelkednek a pályatárs teljesítmények jelentős részén. De az efféle védjegyszerűség nem csupán áldás, hanem átok is: csináljanak ugyanis bármit, ha az magán viseli a megszokott stíluselemeket, azzal nagyot már nem lehet hibázni. Az igazi rajongó azonban nem elégszik meg ennyivel: valami kimagaslót, valami különlegeset akar; számára a középszerű és az átlagos egyenesen elfogadhatatlan jelzők, legalábbis ezzel a zenekarral kapcsolatban. Még ha mindennek nem is előfeltétele a határátlépés és a hagyományok radikális meghaladása, igaz, hogy a fenti példák ennek éppen az ellenkezőjét mutatják. 

Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy sokan éppen a folyamatos megújulás miatt szeretik a csapatot, ezért nem fogadják el a stagnálás tényét, függetlenül a produkció minőségétől, vagy attól, hogy maga a zene egyébként milyen műfajban íródott. Én nem gondolnám, hogy jogos igény volna innovációt várni egy olyan zenekarról, amelyik történetesen már nem vagy nem feltétlenül vágyik erre. Ha ki akarnak lépni a saját kereteik közül, akkor azt őszintén, belső kényszernek engedelmeskedve tegyék (ahogy tették ezt a korábbiakban is), és ne öncélúan, pusztán magáért az újradefiniálás folyamatáért/aktusáért. Épp elégszer végigcsinálták már ezt, elhisszük, hogy képesek rá, viszont olyan dolog ez, amit nem szabad erőltetni. Mert annak szaga van. És ezt a szagot bizony messziről megérzi az ember.

Mindezekkel némileg előre is vetítettük, hogy aki például az ’Elegy’ és a ’Tuonela’ közt végbement váltáshoz hasonlóban bizakodik, annak csalódnia kell. Összességében ugyanis továbbra sem mondhatjuk, hogy a csapat alapvetően eltávolodott volna az utóbbi években megszokottaktól, és hát valljuk be, hogy ez a legutóbbi sorlemez, a ’The Beginning of Times’ meglehetősen enervált fogadtatásának ismeretében nem az a kimondott örömhír. De borzoljuk tovább az idegeket: az első 2-3 dal valószínűleg a frászt fogja hozni azokra, akik bármiféle újítás után epekednek. A nyitó Shades of Gray egyfajta létösszegzésként is felfogható: egyfelől viszi tovább a sorsfordító 2006-os ’Eclipse’-szel megkezdett letisztultabb, direktebb vonalat, ugyanakkor egy jó nagyot biccent a folkos súlyosságában zseniális ’Elegy’-korszak felé is. A biztonsági játék a Missionben is folytatódik, igazságtalan volna azonban nem beismerni, hogy – minden kiszámíthatóságuk ellenére is – két piszok nagy slágerről van szó, kiugrónak mégsem nevezhetjük őket, mert – ahogy arról már korábban szó volt – Tomiéktól ez az elvárható minimum. Az első meglepetés a Narrow Path alatt ér minket: a dal hangulatában (és billentyűs megoldásaiban) a ’Far From The Sun’-t idézi, kelta motívumai azonban újdonságként, és első hallásra meglehetősen furcsán hatnak. Miután azonban megszokja az ember, olyan laza természetességgel épülnek bele az Amorphis világába, mintha mindig is oda tartoztak volna.

Ettől a ponttól pedig a lemez valóságos diadalmenetbe kezd: a rendkívül gonosz témával nyitó Hopeless Days öt percbe sűrítve reprezentálja az Amorphis értékekben hihetetlenül gazdag zenei világát, és a feszültségkeltő-oldó tendenciának köszönhető érzelmi intenzitás teszi végképp zseniálissá. Az Into The Abyss ellenállhatatlanul fülbemászó refrénjével tarol, majd jön a lemez abszolút csúcspontja, a klipnótához hasonlóan vészjósló Nightbird's Song. A brutálisan kemény és a dallamos témák váltakozása önmagában csodálatra méltó, de Tomi Joutsen képes rátenni még egy lapáttal oly módon, hogy ebben a dalban szó szerint a lelkét is kiüvölti. Tény, hogy tiszta hangja korántsem annyira karakteres, mint elődjéé volt, de amit hörgés címszó alatt művel, az egyszerűen fantasztikus, és teljességgel egyedülálló. A hangszeresek pedig hol támogatják, hol pedig ellenpontozzák a torkában rejlő, mélyről fakadó őserőt, amit pedig így együtt összehoznak, az annyira emelkedett, hogy az embernek sírni volna kedve. És akárcsak ez a dal, úgy az egész lemez, pontosabban – ha lehet így fogalmazni – annak alapvető attitűdje erre a kontrasztra épül, ami persze abszolút nem példa nélküli (de még mennyire, hogy nem az), a kettő összeütközése azonban régen nem volt ennyire „látványos”. Nem csoda, ha a nosztalgiafaktor erősödésével a szánk is egyre szélesebb mosolyra húzódik, és ne aggódjunk: az érzés a kilencvenes évek közepének keményebb (és undergroundabb) világára hajazó Enchanted By The Moonon keresztül egészen a lemezt záró A New Dayig kitart, ami a maga kiegyensúlyozott harmóniájával tökéletes nyugvópontként zárja a kört.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások