Tracer: El Pistolero
írta Tomka | 2013.04.20.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Cool Green Recordings / Mascot Label Group
Weblap: http://www.tracer-band.com
Stílus: Rock, blues-rock
Származás: Ausztrália
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
2011-ben a semmiből fújta elénk az ősrock-hullámba fél kézzel kapaszkodó Tracert a sivatagi szél. A két független minilemez után piacra dobott ’Spaces In Between’ meglepően érettnek mutatkozott, ráadásul a retrózást is csak mértékkel, elegánsan űzte: a ’70-es évek klasszikus blues-rockját gyógyította össze a populáris (poszt-)grunge bandák világával, aminek köszönhetően egy olyan tág játszóteret hasítottak ki maguknak lehatárolt műfajokból, hogy a ’Spaces In Between’-re mindenféle finomságot – balladát, desert rock himnuszt, pattogós bulislágert – pakolhattak. A lemez valahogy úgy születhetett, hogy a srácok six-packes olcsó sörökkel és gyűrött cigisdobozokkal átvészelték a 200 km-es utat a prérin keresztül, majd bevágták magukat a stúdióba, ahol lepörgettek pár Led Zeppelin, ZZ Top és Audioslave lemezt Jack Daniels-szel, majd csuklóból kiráztak magukból pár szutykos blues-rock slágert. A ’Spaces In Between’ csak úgy hányta magából az atmoszférát, és azoknak sem kell aggódni, akik nem szeretik a retro csapatok poros hangzását: a Tracer nem akar múltidézni, nála csak a riffek mosdatlanok. Olyannyira, hogy a második nagylemezre már egyenesen Kevin Shirley tehetségét állították szolgálatukba, aki némileg modernebb, keményebb élt adott a soundnak – az ’El Pistolero’-t nyitó El Pistolero mintha mélyebbre hangolva döngetné már a hangfalakat.
Egyébként nem ficamították ki a srácok régisulis ízlésvilágukat, az ’El Pistolero’ kb. ott folytatja, ahol két éve túl hamar abbahagyták. A Michael Brown vezette banda csak tolja, ami jön belőle – de immáron Leigh Brown nélkül. Az új korongon ropogtatja először a basszusgitárt Jett Heysen-Hicks, ami csak azért érdekes, mert így a srácok presztízst vesztettek Ausztráliában: a Young- és O’Keeffe-fivérek országában Mike Brown egyedüli testvér maradt a bandában (talán nem véletlen, hogy már Európába járnak turnézni – otthon Brown egykeként elvesztette a rockzenész-licenszét). A változás persze csak adminisztratív, a zenén nem érződik. Ha viszont van újdonság az ’El Pistolero’-n, azt a már a nevében kódolt western-dallamok jelentik, amik főleg a lemez vége felé dugják ki a tüskés riffek mögül fejüket. Míg a Tracer-dalokban alapvetően a desert rock hangulat kúszik be – amikor lobogó hajjal tépsz egy poros sivatagszéli autópályán –, addig a laza pisztolyhős-koncepció belengeti az ősamerikai zsáner atmoszféráját is a dallamvilágban.
A Tracernek jól áll a cowboykalap és a banditaorr, pláne, hogy alatta továbbra is a ’70-es évekből itt ragadt szakáll lengedezik a banda orcáján (na, majd lehet mereszteni nagyokat, ha elővillan Mike kisfiú-pofija az első klipben). Főhősünk, aki a Glenn Hughes iskola padjait koptatta és Planttól tanult meg hajlítani, szőröstorkú dallamokkal vendégeli meg a kocsmányi rajongótábort: már két hallgatás után is reflexből idézhetők a címadó, a Dirty Little Secret vagy a Santa Cecilia vezérmotívumai. A Hangmant is csak akkor lehet kiverni a fejedből, ha a címbeli hóhér tényleg lenyisszantja, a Manic For Ya a macsó szaggatott riffjével, a There’s A Man pedig Seattle-ből importált levegőjével marad emlékezetes. Hallható, hogy a srácok igyekeznek ínyencségekkel fűszerezni a kipróbált receptet: a Hangmanbe vonósokat csempésztek, a Ballad of El Pistolero címen pedig mertek írni egy echte balladát (nincs egy perc se, de atom jó).
Már a címadóból is árad a mocsok, Brown talán súlyosabban riffel, mint korábban: az El Pistolero akkora országúti himnusz, mint ide Iowa, ezt csak a Wolf In Cheap Clothes tudja megfejelni, abban tényleg egy díjnyertes riff veri az ütemet. A Scream In Silence szokatlanul lírai fogalmazásmódjával, az Until The War Is Won pedig vadnyugati romantikájával tűnik ki – mintha csak egy Tarantino-filmből ollózták volna ide. Kiemelném még a Dirty Little Secretet, ami jó kis lépegetős, megtépdelt riffel nyomul, a dal enyhén a QOTSA-t idézi. Amit azonban az ’El Pistolero’ számlájára kell írnunk: most kevesebbszer érezni a nagy elődök hatását, mintha némi fazonigazítás után végleg magára talált volna a Tracer. Ezekhez a hurrikán-erejű, pucér blues-rock riffekhez továbbra sem kell atomfizikusi diploma, de ebben áll az ausztrálok zenéjének szépsége: minden téma, minden dallam magától értetődik, mint a Gibson-sivatag.
Legutóbbi hozzászólások