fbpx

Bon Jovi: What About Now

írta Hard Rock Magazin | 2013.04.17.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Island

Weblap: http://www.bonjovi.com

Stílus: Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Jon Bon Jovi - ének, gitár Richie Sambora - gitár, háttérvokál Hugh McDonald - basszusgitár, háttérvokálbacking vocals Tico Torres - dob David Bryan - billentyű, háttérvokál
Dalcímek
1. Because We Can 2. I'm With You 3. What About Now 4. Pictures of You 5. Amen 6. That's What the Water Made Me 7. What's Left of Me 8. Army of One 9. Thick as Thieves 10. Beautiful World 11. Room at the End of the World 12. The Fighter
Értékelés

KOROKNAI ÁRPÁD (Omen, Pandora’s Box): Már az elején hangsúlyoznám, hogy elfogult vagyok a Bon Jovi munkásságával kapcsolatban, így a véleményem sem mellőzi a „feltétlen rajongói” felhangokat. Az új album első hallgatásra számomra kicsit kényelmesnek tűnt, ismét adni kellett több meghallgatást és esélyt a daloknak, hogy azokat az értékeket mutassák, amiket az előző, ’The Circle’ lemezen már felfedeztem. El kell fogadni, hogy már nem akarnak a srácok az első fénykorukat idéző „hajmetál” slágereket írni, meg kell szokni, hogy Sambora sem ragadós riffekben gondolkozik – ezért kevésbé hangsúlyos a gitár szerepe a dalokban –, és élvezni kell, hogy még alkotnak! Lehet, hogy néha ismerősnek tűnő zenei fordulatokat használnak, de még mindig érkeznek a hatásos refrének (Because We Can, What About Now, Army of One, Thats What the Water Made Me, Pictures of You), amiket csurig telt stadionok fognak üvölteni a csapattal együtt. Van itt country, ahogy Jontól már megszoktuk, ballada, brit pop/rock hatás, Springsteen feeling, de az egész Bon Jovivá áll össze a végére, mint 30 éve mindig! Jon is egyre kevesebbszer lép ki a hangi komfortzónájából, de – gondolom – tervezi, hogy még 10-20 év múlva is szeretne énekelni, és azzal a tempóval, ahogy ők turnéznak, érthető, ha már nem akar minden számban „acsarkodni”. Szóval nálam a két utóbbi album közül még a ’Circle’ tartalmaz tutibb befutókat, de lassan beérnek a ’What About Now’ nótái is. Már csak abban bízom, hogy a Sambora-Bon Jovi konfliktus rendeződik és előrukkolnak még a jövőben is új anyagokkal!  


KISS ZOLTÁN (Age of Nemesis, Iron Maidnem, EGO, Chronology, ZBB stb.): Rögtön az elején el kell mondjam: nagy Bon Jovi rajongó vagyok. Az is igaz, hogy ez csak a banda ’These Days’ c. albumáig igaz. Az utána következő időszak kimaradt, illetve amikor alkalmam nyílt bepótolni a hiányt és meghallgattam az új évezred B.J.-albumait, azt gondoltam, hogy számomra ez már nem „az” a Bon Jovi.

Éppen ezért reménykedve ültem le meghallgatni a ’What About Now’ dalait, hátha most megváltozik a véleményem. A kezdő Because We Can határozottan tetszett, középtempó, könnyen „bejövős” refrén, ahogy kell... De aztán az I’m With You-nál máris az jutott eszembe, hogy miért lassult vissza rögtön a második dalra a tempó. Ami azután sem akart igazán felgyorsulni. Persze a Bon Jovi sosem volt egy thrash banda, de ez a lemez akkor is túl „lassú” szerintem. Ezt a középtempós tételek sem oldják fel, hiszen azokban sem igazán „szabadulnak el az indulatok”. Kivétel talán a With These Two Hands, főleg a refrénben… Mint említettem, én a zenekar XX. századi tevékenységét favorizálom. És ez a mostani anyag teljesen más. Persze, nem azt várom, hogy olyan zenét csináljanak, az egy másik korszak volt. De nekem ez túl nagy váltás, nem tudom megszokni. Nagyon profi munka, az Amen vagy a Thick As Thieves csodás dalok. De a profizmus és a hibátlan hangzás ilyen muzsikusoktól alap. Viszont számomra a Bon Jovi mindig is rockzenekar volt, ezért nem tudok kibékülni ezzel az albummal.

Nincsenek nagyívű énekdallamok. R. Sambora szólói is rövidek és „takarékosak”. Ráadásul nekem elég klisészerűek a dalok. Lehet, hogy az új idők elvárásainak akarnak megfelelni, vagy az utóbbi években egyszerűen ilyenek jönnek belőlük. Ezt úgyis csak Ők tudják. Sőt, az is biztos, hogy akik eleve az újkori Bon Jovit ismerték és szerették meg, nem is igazán értik, mi bajom van. Igazuk is van, hiszen ez egy jó és szerethető zene. De nekem hiányzik az az elképesztő lendület, ötletesség, ami a Bon Jovi albumait jellemezte 1994-ig.


SCHROTT PÉTER (Tűzmadár): A ’What About Now’ album tipikusan hozza a Bon Jovitól megszokott minőségi Rockzenét, bizony, nagy R-rel. Habár szerintem a fiúk megírtak már mindent, amit ebben a stílusban lehetett, – talán ezért is – de nekem picit erőltetett lett ez a korong. Mintha a kiadóval való szerződés kötelezte volna őket, hogy adjanak ki még egy lemezt. Ettől a számok még jók, bár újat szerintem nem tudtak hozni. 1-2 dal menni fog majd a rádiókban jó ideig, aztán megint marad az It's My Life... Egy biztos, zenélni még mindig tudnak a srácok.

KOVÁCS ATTILA (Perfect Symmetry): Ahogy elindult a korong, rögtön Shania Twain jutott eszembe. A kanadai énekesnő hasonló sikerrel vezette elő a hol popos, hol rockosra hangszerelt country slágereit. Az ilyen korú, múltú zenekarok rendszerint meglepnek, hogy annyi lemez és listavezető dal után képesek váltani a hangzásukon és valami új irányba fordulni. Bár az általam legtöbbször hallgatott zenekarok leginkább bekeményítenek, a Bon Jovi az ellenkező irányba indult és lám, mennyire mindegy is, hiszen a hatalmas rajongótábor hibátlanul vette az akadályt. A ’The Circle’ után még egy kicsivel kevesebb gitár, még több a líra.

John Shanks a ’Have a Nice Day’ album óta dolgozik a zenekarral, neki köszönhetjük a hangzást és valószínűleg a hangszerelés oroszlánrészét. Dalszerzőként is ott van a másik régi „segítő“, Billy Falcon mellett, akinek elég volt belehallgatnom az utóbbi lemezeibe és máris egyértelmű, mekkora hatással volt arra, hogy ez a lemez ilyen legyen, amilyen. Amellett, hogy Desmond Child is ismét megvillantja zsenijét, a szerzők között ott figyel a teljes zenekar, és persze Sambora (aki egyébként, az első érzésem ellenére, nem vett kevésbé részt a dalok világra segítésében, mint az eddigi lemezeken). Tehát, valószínűleg ezek a számok is a próbateremben készültek, mint a hőskorban, és nem csak a stúdióban műtötték össze őket. Biztos vannak még néhányan, akik rajtam kívül kíváncsiak lesznek, hogyan szólaltatják meg élőben, majd valamelyik koncerten remélhetőleg, a közeljövőben erre is sort kerítek.

Az album bármelyik dala tökéletes utolsó szám, öngyújtó lobogtatással, dülöngéléssel, „szeretünk titeket“ gesztusokkal. Mindenesetre azoknak, akik még nem hallották a lemezt (mert aki hallotta, minek olvasná ezt? már van saját véleménye), bátran ajánlom az autóba, mikor száguldanak a Balaton felé. Nekem a ’What About Now’ egy kicsit olyan, mint Bon Jovi hattyúdala, ami hülyeség, mert 2-3 év és jön a következő lemez, hiszen egyrészt fiatalok még, másrészt ekkora siker után, ez egyértelmű. És azt is meg fogom hallgatni.


GELLÉR TAMÁS (Avatar): Hogy milyen a ’What About Now’? Egyetlen szó jut eszembe rögtön, ha ezt megkérdezik tőlem, ez pedig az, hogy semmilyen... Ezennel megkövetek minden keményvonalas Jovi rajongót, de sajnos ez a véleményem. A lemez a külcsínt tekintve (hangzás stb.) persze tökéletesen van összerakva, Jonékhoz méltón, és úgy el is vagy vele, de csak háttérzeneként. Nem rossz, de semmilyen. Borzasztó ezt leírnom már, de többször nekifutottam, és az egész album úgy futott el mellettem, mint a váci gyors, mikor gimis éveimben álltam a peronon. Azzal a különbséggel, hogy az említett szerelvény menetszelétől nagyon fáztam később – tehát bizonyíthatóan hatással volt rám –, a ’What About Now’ után viszont konkrétan a nagy semmi jött! Se jó, se rossz! Kínszenvedés volt kétszer végigülni, és egyetlen dalt nem tudok igazán most sem felidézni róla. A felvezető Because We Can-t is iszonyat izzadságszagúnak éreztem, Slade/Queen hatások ide vagy oda, tingitangli.

Aki ismer közelebbről, tudja rólam, hogy egy röpke 10 évvel ezelőtt kevés nálam nagyobb Bon Jovi rajongót talált a zenekarozós fiatalok közt, de ma már csak a tisztelet maradt irántuk. Úgy voltam Jonnal és társaival, hogy felőlem bármit csinálhattak volna, a tenyerükből ettem. Az első megrendülést nálam a ’These Days’ hozta, de azt a lemezt egy-két év múlva már nagyon megszerettem, és hallgattatta magát valahogy. Aztán amikor kijött a ’Crush’-t felvezető It's My Life, azt hittem, hogy végre visszajött a Slippery-korszak! Aztán megjelent a lemez, és annak már a 70%-a baromi nagy csalódás volt akkor. És valahol a ’Bounce’, ’Have A Nice Day’ pároson is találtam 1-2 nekem jó Jovi dalt, aztán pedig elvesztettem a fonalat. Akkor előjött ez a „véletlen Bon Jovi számot író generátor" érzés számomra, és onnantól én nem követem őket annyira, ahogy azelőtt. Aztán jött tavaly Sambora lemeze, és megint reménykedtem, ahogy mindig tettem... de ez egy látható folyamat, és teljesen érthető: a sayreville-i öregfiúk egyszerűen már nem fogják a régi időket visszahozni, és valljuk be, erre semmi szükségük nincs, hisz így is milliók kedvencei! 

Már nem hozzám szólnak, de én a múltjuk miatt mindig fel fogok nézni rájuk. Nekem – akinek a tincsenként melírozott hajú, színes szalagokat mikrofonállványra kötöző, rohangáló Jon volt a gyerekkori példakép – pedig ott vannak (és mindörökre ott lesznek) az évtizedeken át való konstans heti-napi hallgatás ellenére is borzongató érzéseket okozó hangok a 84-95 közti barázdák közé zárva, és ott van nekem Richie, az egyik nagy "mesterem", akinek tavaly megjelent lemeze (’Aftermath of a Lowdown’) rövid úton a legkedvesebbek közé férkőzött! Szóval nekem még ott van Richie! Kérdés, hogy a főnöke mellett meddig marad még...

NAGY DÁVID (Helland, ex-Pokolgép): Nekem semmi bajom a Bon Jovival. Mármint a zenekarral, a zenékkel. Nem a kedvenc műfajom az, amit csinálnak, de nem is utálom. Ha nem akarom, nem hallgatom. Divat őket bírálni, de ez legtöbbször csak irigységből fakad. „Ilyen gyenge produktummal ilyen sok koncertjegyet eladni”, és ehhez hasonlók. Én ezt nem gondolom. Nem akarom ezt megfejteni, de ez egy művészeti alapokra helyezett, brutálisan sikeres üzleti vállalkozás. Aki tudja, csinálja jobban! Bizonyos élethelyzetekben még jól is jön egy daluk, van az a hangulat, amire passzol. Pláne ha az ember csaj. Vagy ha a kocsijában utazik egy csajjal. De csaj mindenképp kell hozzá. Mert ez nekik készül. Ez lehet undorítóan kiszámított, vagy épp csak praktikus húzás is. A csajok megveszik, nem töltik le. A csajt elkíséri a pasija a bulira, az már két jegy. Akkor most ki is a hülye? Nem ők. Jól élnek, és ez sugárzik is a lemezekből. Nem önmagukat emésztő művészek. Ezek jól élő iparosok.

Most is hozták a tőlük várt szintet. Semmi új, semmi meglepő. Olyan, mint a tévében éppen futó aktuális amerikai feleséges-akármilyen sorozat. Cukros, kis drámával, némi feszültséggel, hatásvadász elemekkel, kevés zsigeri megfogalmazással. A végén happy end. Ahogy kell. A dalokat hallgatva szinte előre hallom a refréneket, a szólókat stb. Slágeres refrént írni egyébként egyáltalán nem könnyű. Ha mindenki tudna, mindenki jól élne. Ezt azért ne vegyük el tőlük.

Az egyéni teljesítményekre felesleges kitérni, ezekből a dalokból nem derül ki. Teszik a dolgukat. Nincs eggyel több gitárszóló, vagy pörgetés, mint az előző lemezeken. Itt minden a főhősről szól, akinek a hangja ugyanolyan (jó? rossz?), mint régen. A vokálok kevésbé karakteresek, mint anno, de lehet, hogy tévedek. Nem dominál már Richie Sambora hangja. (Pedig az a bortól csak jobb lett, ezt a tavalyi szólólemez igazolja.) A dalok nem vágnak földhöz, nem is az a dolguk. Ha megfelelő pillanatban kapnak el, hatásosak. De nem mindegyik. Az Army of One ötlettelensége kiábrándít.

Tipikus eset, hogy én más dalokból csinálnék klipet, mint ők. Mert nekem ezek a tömegmozgató-együtténeklős „we stand together”-dalok banálisak. Nekem a második dal sokkal jobban tetszik, mint az első. A harmadiknál jobb a negyedik. De azokra lett klip. Persze még lehet bármelyikre. Az Amen vallási áriája nekem sok. Springsteen hasonló hangvételű utolsó lemeze (’Wrecking Ball’) jobb ebben a műfajban. Valószínűleg ők is sokat hallgatták. Pár hangszerelési ötlet is visszaköszön onnan. Nincs ezzel baj. Ugyanazoknak az anyukáknak játszanak. Amit kicsit sajnálok, hogy eltűnt a ’These Days’ karcossága, lazasága, érzelmi hullámvasútja. De nem kell 20 évvel ezelőtti lemezek után sírni. Azt kell hallgatni, ha az kell. Van ezen is gitár, de instant. Oldódik bármiben. Van dob is, de nincs ereje. Mondanivaló is akad, csak nem kerül klipbe.

Szerintem ez a lemez olyan, amilyennek lennie kell. Erőt, hitet fog adni azoknak, akik ezt Jontól várják. El fog kelni pár millió példányban, elviszi turnéra a csapatot és a stábot. A régi dalokkal megkavart műsorban meg ezek a dalok is működni fognak. Mert működik a recept. Minek változtatni?! 


TÄNCZER ATTILA (Everwood): Ha jól tudom, a ’What About Now’ a Bon Jovi tizenkettedik stúdióalbuma. Nos, elöljáróban e rövid kritikához csak annyit, hogy igazából már a lemez meghallgatása előtt nagyjából tudtam, hogy mi vár rám. Egyrészt mondhatjuk, hogy albumok óta hozzák a rájuk jellemző minőséget, másrészt viszont hatalmas meglepetések nem érik majd az előző néhány Jovi albumon felcseperedett új generációt. Mi pedig, régi Jovi rajongók majd örömmel hallgatjuk például a ’These Days’ korszakot idéző Army of One-t, vagy az egyébként tökéletes klipnótának választott Because We Can-t. A balladák gondolom tábortűz mellé, vagy kandalló mellett, hintaszékben ülő borozgató, elmélkedős estékre íródhattak. Nekem mondjuk hiányoznak az igazán epikus, vonósokkal megtámogatott nagyívű Jovi balladák. De hát ez van. A Pictures of You című dal viszont nagyon tetszik, talán az album egyik legerősebb szerzeménye. Benne van minden, amit a 90-es és a 2000-es évek Jovijától szeretünk és el is várunk. Valamint a Room at the End of the World-öt tudnám még kiemelni.

’Keep the Faith’, ’These Days’, vagy ’Bounce’ szintű megújulást és talán minőséget se várjunk ettől az új albumtól, de mégiscsak ez a Bon Jovi, és én már annak is nagyon örülök, hogy 2013-ban még nem hogy léteznek, de sikeresek is, valamint albumokat írnak és turnéznak. És ha jobban bele gondolunk, a világ és a zeneipar jelen állását ismerve, ez nem is olyan kis dolog.

MOLNÁR MÁTÉ (Wisdom): Én ott kezdeném a véleményalkotásom az új Bon Jovi lemezről, ahol megismerkedtem a zenekarral. Mert nagyon nem mindegy, hogy olyan írja a kritikát, aki már az első albumtól (’Bon Jovi’, 1984) követte a zenekar pályafutását, vagy a ’Keep the Faith’ (1992) idején kapcsolódott be a Bon Jovi történelembe, illetve akinek a ’These Days’ (1995) volt az első lemeze tőlük. A későbbi korszakokról sajnos nem nagyon tudok nyilatkozni, mert akkor már kevésbé figyeltem a tevékenységüket.

Koromnál fogva az újjáalakulás utáni első lemez címadó dalából készült videóklipjük, a Keep the Faith jutott el hozzám először, mely pont találkozott az akkori zenei ízlésemmel. Akkoriban Guns, Metallica és Nirvana világot éltünk, tehát a közízlés könnyen befogadta és magasba is repítette a Bon Jovi régebbi lemezeihez képest kicsit keményebb vonalát. Persze az albumot (akkor még kazettát) megvásárolva már bőven előkerültek a lágyabb és a hatásvadászabb dalok is, de a ’Keep the Faith’ elsöprő sikere még a leggyengébb nótákat is szerethetővé varázsolta. Hogy mást ne mondjak, a Bed of Roses-t a mai napig az egyik legszebb balladának tartom, és csodálom, hogy így feledésbe merült, holott akkoriban napi 28-szor lement az MTV-n, és a lányok sorra mosták a bugyijukat az új frizurával hódító főhős láttán. A ’Keep the Faith’ lemezbemutató turné szerencsére Magyarországot is érintette, úgyhogy gyorsan meg is néztem őket élőben. Akkor még egy MTK pályányi embert be lehetett vonzani egy ilyen eseményre.

Aztán megismerkedtem a korábbi Jovi albumokkal is, és mind közül a ’Slippery When Wet’ (1986) áll a mai napig is a legközelebb hozzám. Az itt hallott megaslágereket hiányolom az újkori lemezekről, ugyanis egy-két erősebb dalt (It's My Life) leszámítva, csak csalódás ért azóta folyamatosan, így eljutottam oda, hogy már meg sem hallgattam az újabb munkáikat. Elég volt egy-egy videóklipet elcsípni véletlenül, és tudtam, hogy ez továbbra sem az én világom.

A ’What About Now’-t sem terveztem meghallgatni, de így legalább mégis megteszem, és képet kapok arról, hogy hol is tart ma ez a hamarosan 30 éves banda. Nincsenek viszont illúzióim, nem metal napokat élünk, kizártnak tartom, hogy visszatértek arra a vonalra, amit oly nagyon szerettem, bár hangosan teszem hozzá, ők gond nélkül megtehetnék... Mindenesetre előre vetem, hogy örülök, ha valaki majd kíváncsi lesz a véleményemre, és köszönöm, ha elolvassa, amit itt összehadováltam, de senki semmit ne vegyen készpénznek, vagy ne sértődjön meg; ez csak egy vélemény.

A borító zsenialitását már messziről megkérdőjeleztem, de persze nem az a lényeg ugye, hanem ami alatta van. Nagyon tetszett, ahogy a Because We Can indul, ez nekem az igazi Bon Jovit juttatja eszembe. Mindenféle divatos intrózgatás nélkül egyből bele a refrénbe. A folytatással sem volt gondom, kereknek éreztem a dalt. Egyből feltűnt, hogy milyen szépen szólnak a hangszerek, és Jon Bongiovi hangja még mindig nagyon bejön. Külön örömömre szolgált, hogy a basszusgitár gyönyörűen hozza az alapot, a hangzásra nem lehet panasz. Nagyon jó, van remény!

A második I'm With You-ról viszont már az újkori zenekar klipjei ugrottak be, szövege is passzol a dal lagymatagságához. Nem vészes nóta, egy egészen élvezhető szólóval (mindig is imádtam Richie Sambora játékát), de félek, hogy mégis elég hamar a feledés kosarába fog kerülni. A címadó What About Now rendkívül emlékeztet engem a ’Keep the Faith’ albumos In These Arms dalukra. Amúgy kellemes kis nóta, semmi extrával, a közepesnél kicsit jobb refrénnel, viszont nem hiszem, hogy később emlékezni fogok rá. A Pictures of You elzötyögött mellettem mindenféle maradandó élmény nélkül, a popos dobalapot leszámítva, amitől inkább elborzadtam.

Kezdtek jönni a tölteléknóták, úgyhogy úgy döntöttem, hogy csak a lemez számomra emlékezetesebb darabjairól fejtem ki a véleményem. 12 dalt egyesével kivesézni nem biztos, hogy túl érdekfeszítő lenne, főleg ha sokukról választékosan kell megfogalmaznom, hogy hogyan mentek el a fülem mellett.

Sajnos a következő valamirevaló dalt 6 tétellel később sikerült felfedeznem. Az addigiak vagy tingli-tangli töltelék (What's Left of Me), vagy erőltetett és hatásvadász (Army of One), vagy keltsetek fel, ha már vége van (Amen) dalok voltak. A Beautiful Worldben legalább tetszett a nem annyira szokványos verze téma, és a refrént is a jobbik fajtából valónak éreztem. Ettől függetlenül még mindig nem egy klasszikus Bon Jovi, hanem inkább egy jobb U2 lemezre tenném fel.

Az ezt követő szám felejthető mivolta után izgatottan vártam a The Fighter névre elkeresztelt záródalt. Reménykedtem, hogy ilyen címmel egy erősebb rock (metalról nem is álmodtam) élményben lesz részem. Erre valami százhuszonkettedik levezető, mikorleszmárvége nótát kaptam. Az ilyenek amúgy jók is lehetnének, ha nem 4-5 hasonló szerepelne egy 12 tételes albumon, így viszont a Harcos nálam egyértelműen csatát vesztett. Háborúról persze még csak említés szintjén sem beszélhetünk.

Szóval összességében azt kaptam, amire számítottam. Egyetlen tényleg jó dal, és másik 11 abszolút feledhető a mérleg, ami több mint szomorú egy ilyen múlttal rendelkező csapattól. Csalódott nem vagyok, mert ahhoz kellett volna, hogy valami elvárásom is legyen. Annyit mindenesetre tudok, hogy nem az lesz az első dolgom, amikor megjelenik a következő Bon Jovi lemez, hogy rohanjak a boltba, és megvegyem. De az sem, hogy letöltsem valahonnan, vagy egyáltalán felmenjek a valamelyik videómegosztóra, és rákeressek az új klipre. Annyi jó lemez jelenik meg nap mint nap, csak elvenné tőlük az időmet.

Pontszám: 0

Legutóbbi hozzászólások