Volbeat: Outlaw Gentlemen & Shady Ladies

írta Mike | 2013.04.11.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Universal Music

Weblap: http://www.volbeat.dk/

Stílus: Heavy metal

Származás: Dánia

Dalcímek

Értékelés

Michael Poulsenék puncikká lettek. Az elpuncisodás már az előző albumnál is felütötte feminin fejét, ám akkor azért a Who They Are és néhány machóbb társa még jelezte, hogy olykor azért tudnak tököt növeszteni a srácok, a friss Volbeat-korong azonban már javarészt igencsak petyhüdt, kókadt, lottyadt… Az történhetett ugyanis, hogy ezeknek a derék dán gyerekeknek bekopogott az ajtaján a tengerentúli siker sok kövér pénzeszsák ígéretével, és menten elkezdték kerekebbre csiszolni a megszületendő dalvázakat, hogy a kaliforniai háziasszonyok is könnyűszerrel dudorászhassák őket a konyhában, meg hát nehogy megszaladjon a nagykés a tüskésebb számok hallatán. Nyilván túlzok, de akkor is.

Ám még ez lenne a kisebb baj. Sőt, továbbmegyek: ha egy zenekar igyekszik levetni magáról a saját kliséinek béklyóit, tágítja határait, hogy újabb ösvényeket fedezzen fel, azt mindig is díjaztam; nem elsősorban azzal van a gond tehát, hogy a Volbeat egy könnyedebb, slágeresebb útra lépett, a problémám forrása jóval inkább magukban a dalokban keresendő. E dalok zöméből ugyanis éppen a legfontosabb hiányzik: maga a Dallam. Tudod, az, amelyik ragacsos, mint a vattacukor, és ha egyszer a füledbe furakszik, az istennek sem szabadulsz tőle. Ezek meg jönnek-mennek, és bizony nem sok marad utánuk. Egy-egy riff, kiállás, refrén, oszt cowboykalap, kabát.

Merthogy ezúttal a szerzemények többnyire a vadnyugatot és annak hőseit rajzolják meg. A téma adott, passzol is a Volbeat-világhoz, szó se róla, s nem egyszer a western-vidék porlepte hangulatát is sikerül visszaadniuk, de már a felütésnél kiderül, hogy például a számsorrend sem lett telitalálat: hiszen a filmszerű intrót követő két tétel kimérten cammogós középtempóban indítja a lemezt, Poulsen dallamai sem kellőképp ragadósak, így aztán ahelyett, hogy ráhangolnának minket az anyagra, inkább behúzzák a kéziféket. A múltkor mindez sokkal jobban sült el a The Mirror & The Ripper / Heaven Nor Hell duóval… Akadnak azért olyan pillanatok, amelyek arról árulkodnak, hogy embereink sejtik még, mi fán terem a cserzett kezű alfahím-metal, ilyen mindjárt a harmadikként berobbanó, duplázós Dead But Rising vagy a The Hangman’s Body Count, amely egy igen jóféle heavy metal ökölrázás kiváló riffekkel és slide gitárral. Ahogyan a Black Bart is az acélosabb vonalat képviseli; furamód ez az egyetlen gyors szám az egész albumon, amolyan punk-metalos rockabilly nem kevés Motörhead-áthallással – és helyenként sajnos elég lapos énekdallamokkal.

És bizony közel ugyanennyi semmitmondó szerzeményt is sikerült kiizzadniuk magukból: példának okáért a pehelykönnyű Cape Of Our Hero-t végighallgatni olyan, mint 4 percen át hígítatlan Piroska-szörpöt vedelni. Bár ezt még nem próbáltam, de biztos szar lehet… A Lola Montez-be mindössze annyi kraft szorult, akár egy Bunyós Pityu-gyöngyszembe, de ezzel a kisiskolás, bugyutácska refrénnel a Nótatévébe sem férne be. Hol marad a vagányság, kérem szépen? A The Sinner Is You izgalmi faktora a jobblétre szenderült Szomszédok azon epizódjával vetekszik, amikor a Vágási Feri a buszmegállóban verekedett a telepi suttyókkal, az Our Loved Ones pedig a Mélypont Numero Uno, amelynek képében megszületett az első igazi Volbeat-ballada, csak tudnám, minek? A giccs-indikátor Koppenhágáig kileng, baszki.

A végére hagytam a cupákot, mert olyan is van szerencsére. A country-rockos The Lonesome Rider populáris jellege ellenére (vagy épp azért) ordas nagy sláger, a pimasz orgánumú Sarah Blackwood rockabilly-énekesnő idecitálása kitűnő választás volt, kedves Michael, örülök, hogy nem az aktuális metálbarbie-t, Elize Ryd-et kell hallgatnunk! (Ha pedig ezt a számot kihagyjátok a koncertprogramból, rátok uszítom a Fásy Ádámot!) Menjünk tovább. A Room 24-ban maga az Okkult Fater, King Diamond szórja ránk az éjsetét igéket, állítmányokat, mese nincs, ez egy komor hangulatú power/doom remeklés, és biza’ mondom, ha ilyenből több volna, én sem mernék nótatévés hasonlatokkal szemétkedni. A másik kedvencem a többihez képest komplexebb szerkezetű Doc Holliday, talán a legsúlyosabb mindközül, a bendzsójátékért pedig jár a fényesre vakszolt sheriff-csillag. Poulsen le sem tagadhatná, hogy Johnny Cash mellett James Hetfieldtől leste el a hajlításokat, és a riffek is mintha a Fekete Albumról maradtak volna le. Hé, ez dicséret volt!

Összességében azonban nincsen vállveregetés, hisz épp az látszik kiveszni ebből a csuda jó kis bandából, ami korábban oly markánsan jellemezte a hangzásvilágukat, és amiért megszerettük őket: a csibészes rock & roll. A rock & rollhoz pedig épp annyira nem passzol az „elpuncisodás”, mint Clint Eastwood markába a vízipisztoly…

Pontszám: 6