Kadavar: Abra Kadavar
írta Tomka | 2013.04.08.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: http://www.facebook.com/KadavarOfficial
Stílus: Pszichedelikus hard/stoner rock
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Azt hihetnénk, a retrorock csak a netes zenehallgatók körében dívik, hiszen míg egy-egy rockzenei magazinban már nehéz nem belebotlani egy ’70-es évekbeli pszichedéliával riffen öntött kiadványba, addig még a legsikeresebb svédek is – pl. a Graveyard vagy a Witchcraft – csak pár száz embernek zajonganak Nyugat-Európában. Ám az elsősorban Németországban hódító trendre a legnagyobb metal kiadó, a Nuclear Blast is felkapta fejét, hiszen az utóbbi években sorra csábítja magához az LSD-ízű zenét pengető, nagyszakállú rockereket. Elismert debütlemezük után a hard rock Beardfishét, Németország Witchcraftját, a Kadavart is magukhoz csábították – talán azért, mert (ahogy az ’Abra Kadavar’ promo szövegében fogalmaznak) az első sorlemezük rekordszámú bakelit-eladással büszkélkedik. Ami persze kellőképp homályos megfogalmazás, hiszen bakelitből már a tucatnyi eladott darab is rekordnak számít ilyen kaliberű bandáknál. Hogy a Kadavar a bakelitboltokban, s nem az iTunes-on vagy a Spotify-on aratott „hangos” sikert, az azért nem véletlen: a régi hanghordozóhoz, az analóg technikákhoz vagy a stúdiólemezek élőben való rögzítéséhez visszatérő trend németországi vezetője is pszichedelikusra torzított, blues-alapú és doomos beütésű, kenderillatú rockzenében utazik.
A németek mindenesetre még mélyebbre ástak a földalatti hangzás kialakításában; a stonert idéző érdes megszólalás mellett az átlagosnál elszállósabb jammelések, és a sokkal inkább gitár-, mintsem énekközpontú megközelítés is hozzátartozik a Kadavar-védjegyhez. Lindemannék a Black Sabbath és a Pentagram pulzuslassító riff-szörnyetegeit bevallottan a Lemmy-érás Hawkwind tovalebegő space rockjával vegyítik, de bizonyára kellő mennyiségű Creamet is hallgattak, miután jól beszívtak valamelyik Sleep-korongra. S tegyük hozzá: Lupus Lindemann korántsem olyan markáns énekes, mint Magnus Pelander vagy Joakim Nilsson. A Kadavarban az énektémák inkább jelzésértékűek, s habár Lupus tudja, hogyan kell csavarni azokat a dallamokat, hangja mégis olyan marad, mintha egy betépett és moderáltan ittas Ozzy Osbourne próbálna kornyikálni – duettet maximum az igazi anti-hanggal bíró J.D. Cronise-zal (The Sword) énekelhetne.
Emiatt persze egy rajongó sem adja a fejét bánativásra, hiszen a hangsúly itt úgyis a kraftos gitártémákra és a ritmusszekció kellően megvariált játékára helyeződik. A németek pedig most mintha még kompenzálnának is az ütős refrének hiányáért, hiszen a debütlemezhez képest jóval több kifejezetten fülbemászó gitárharmóniát csempésztek a továbbra szénné mart szerzeményeikbe. A Fire egészen epikus megszólalású, himnikus vezérmotívuma, vagy az Eye of the Storm szomorkás témája rögtön a fülbe ül, de a legsikerültebb talán rögtön a nyitó Come Back Life napfényes hangulatot árasztó gitármelódiája, amely tökéletesen üti meg reggel 8-kor is a nap alaphangját.
Alapvető változások nincsenek, a ’Kadavar’ által kitaposott úton zúz a nevében is folytonosságot sugárzó ’Abra Kadavar’; csak a hangzás kevésbé érdes, s a cinek szólnak némileg élesebben, tisztábban. Talán a rengeteg koncertnek köszönhetően, de mintha koncentráltabb, direktebb is lenne a megszólalás és maguk a dalstruktúrák is: emlékezetesebbek, hatásosabbak a második lemez dalai. Azért az előző album kegyetlenül elborult hangvételét sem hagyják el teljesen, a Rythm For Endless Minds például mintha csak a Purple Sage „folytatása” lenne – és még egy (nem) szándékos Hair-dallamutalás is helyet kapott benne.
Ha megbarátkozunk Lindemann orgánumával, akkor igazából az egyetlen zavaró dolog csak az önálló hang hiánya lehet a Kadavarral kapcsolatban: ebből a szempontból nem érzek fejlődést a mindössze két hét alatt összetákolt második lemezen. A németek zenéje valószínűleg soha nem is fog drasztikus változáson átesni, de ha minél profibban űzik ezt a ’70-es évek elejére visszarepítő, roppant atmoszférikus rockzenét, már az sem rossz kiindulópontnak. A Kadavarnak pedig hallhatóan nem csak a vérében, de a kisujjában vannak ezek a blues-gyökerű ősrock-riffek, amik hallatán lehetetlen nem bólogatni mondjuk egy Doomsday Machine húzására. Dögivel akadnak pofás dalok, súlyos groove-ok és füstös dallamok. Most komolyan, mi kell még?
Legutóbbi hozzászólások