Spock's Beard: Brief Nocturnes and Dreamless Sleep

írta Mike | 2013.04.04.

Megjelenés: 2013

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.spocksbeard.com/

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: USA

 

Zenészek
Jimmy Keegan - dobok, vokálok Ted Leonard - ének, gitár Dave Meros - basszusgitár, billentyűk, vokálok Alan Morse - gitárok, vokálok Ryo Okumoto - billentyűk, vokálok
Dalcímek
CD I 01. Hiding Out 02. I Know Your Secret 03. A Treasure Abandoned 04. Submerged 05. Afterthoughts 06. Something Very Strange 07. Waiting For Me CD II 01. The Man You're Afraid You Are 02. Down A Burning Road 03. Wish I Were Here 04. Something Very Strange (Sanctified remix) 05. Postcards From Perdition (instrumentális)
Értékelés

Az átlagnál egy hangyabokányival elvakultabb prog-rajongó gyakorta hajlamos arra, hogy magán felejtse az elfogultság szemellenzőjét. Így aztán a legtöbb progresszív produkciót könnyedén értékel fel a nyilvánvalóan fölényes – és sok esetben öncélúan magamutogató – hangszeres tudás fényében, amely olykor bizony elhomályosítja a dalszerzői-kreatív hiányosságokat: jelesül amitől karaktere lesz a Dalnak. Véleményem szerint a kaliforniai Spock’s Beardre is ráhúzható e megállapítás: bármihez nyúlnak, az értelemszerűen arannyá válik a kezükben, csináljanak bármit, az 9 pontról indul az értékeléskor; én azonban úgy gondolom, a 2002-ben Neal Morse-szal való szakítást követően kissé megrepedt a zsenialitás fala, s az immár Nick D’Virgilio énekessé avanzsálásával készült három sorlemez nem tudta felvenni a versenyt elődeivel a zenei leleményesség tekintetében. Ám a 2010-es, ’X’-re keresztelt anyag visszahozta a régi ízeket és ezzel együtt az ötletességet, a banda pedig megmutatta, hogy a Neal nélkül is könnyedén átugorják a korábban igen magasra feltett lécet. Aztán egy évre rá hidegzuhanyként ért a bejelentés, miszerint Nick is elhagyja a fedélzetet a jobban jövedelmező Cirque Du Soleil kedvéért; nem csupán hangját, de egyéniségét is megkedveltem, attól tartottam, az ő hiánya már tényleg megrendíti a Spock’s Beard gépezetét. Sajnos félelmem beigazolódni látszik, a nélküle készült új stúdióalbum ugyanis nem éri el a tőlük elvárt és megszokott szintet.

A történethez hozzátartozik, hogy Ted Leonard érkezett az énekesi posztra, az addig csak a koncerteken doboló Jimmy Keegan pedig immár teljes jogú taggá vált. Tulajdonképpen Ted jó választásnak bizonyult, magam legalábbis kedvelem érzelmekkel teli, fátyolosan elégikus hangját (ahogy korábbi csapatát, a remek Enchantet is), amely távolról sem hasonlít két elődjének stílusára, ezáltal a Spock’s Beard palettája ismét új színekkel gazdagodott. A friss mű tehát nem az énekes személye okán sikerült haloványabbra. Holott kétségkívül tökéletes a hangzás, a hangszeres teljesítmény ugyancsak vérprofi; ám már az első ismerkedésünkkor szembetűnő volt, hogy a hidegrázóan mesteri momentumokból alig-alig jutott erre a korongra…

Nem mondom, hogy rossz lett a ’Brief…’, mert korántsem az, de sajnos nem is olyan színesen ragyogó, mint a borítója. (Ebből a szempontból az ’X’ unalmas-szürke frontgrafikájára hajaz.) Spock’s-ék ráadásul újfent más ösvényt vágtak maguknak (a kísérletező kedvet mindig is üdvözöltem), e változás azonban nem hozott magával emlékezetes szerzeményeket: az ’X’ azért volt óriási, mert a hetvenes évek kifejtős, történetmesélős prog rockját nyíltan felvállalva ötvözte a kiváló témákat a banda jellegzetes világával, ezzel szemben a mostani lemez a lekerekítettebb formákat és a puritánabb megközelítést tűzte ki céljául, ami önmagában még nem adna okot a fanyalgásra, ha a dalokban ott volna az a plusz fűszer, a mágia, melynek köszönhetően újra meg újra hallgattatnák magukat. Több ízben belemerültem az albumba, hátha csak arról van szó, hogy a számok nem adják magukat egykönnyen, és idővel majd megnyílnak előttem, de mindhiába: minden alkalommal elmentek mellettem, s bizony untattak.

És bármennyire is fáj, ki kell mondanom, a Spock’s Beard ezúttal valamelyest behódolt a kommersznek. Ugyan nem követték el azt a baklövést, amit a ’80-as évek dicstelen, szinti-pop korszakában a Genesis meg a Yes nehezen vállalható, rágógumi ízű mű-anyagaikkal, de embereink némileg az egyszerűségre, közérthetőségre törekedtek, így aztán afféle könnyedebb, ámde igényes soft-prog lemez született a műhelyükben. Nekem személy szerint hiányzik a boszorkányos virtuozitás, az epikus, komplex építkezés, ergo a klasszikus szimfo-progresszív formavilág; csupán a tanári szólókkal megpakolt, bő 12 perces Waiting For Me képviseli ezt a vonalat, nem hiába ez számomra a legkedvesebb tétel mindközül. (Na, igen, Neal Morse volt a társszerzője, ahogy a szokásosan magas színvonalú vokálmunkával dúsított, vocoderes Afterthoughts-nak is.) Egyébiránt az „újonc” Ted Leonard is kivette a részét az alkotásból, többek közt az ő nevét fémjelzi a nyitó Hiding Out, mint amolyan „Enchant Beard”-szám; ez bizony a jobbak közül való, hála – főként – szépséges refrénjének. Ahogy populáris hangvétele ellenére is nagyszerű a Something Very Strange, mint ügyeletes sláger, jóllehet 8 és fél perces hossza nem erre a címre jogosítaná fel, mégis van egy örömittas-napfényes hangulata, a refrénkórus pedig tényleg kimagasló! (Bár szerintem két perccel megnyesve kompaktabb és ütősebb lenne.)

A kevésbé sikerült darabok közé tartozik a tempós, hard rockos I Know Your Secret: kissé semmitmondó szerzemény, amely majd’ 8 percben hamar ellaposodik. Hiába kiemelkedő az A Treasure Abandoned Genesis-t idéző refrénje, ha egyébként a poposan pattogó dob-basszus ritmizálása enyhén bazári ízt kölcsönöz neki. A Submerged-nek is kizárólag a szárnyaló refrénje tetszik (az azonban nagyon!), míg a verzék sokkal sótlanabbak, ráadásul itt Ted nyafogása is igencsak idegesítő. A bónusz-CD dalainak egy része kisujjból kirázott tölteléknóták, legalábbis Spock’s Beard-mércével; hozzám talán épp a sokak által lenézett, modernebb-elektronikusabb Wish I Were Here áll a legközelebb, illetve a légies és régies Down A Burning Road sem rossz. Mindent összevetve nem lesz tehát nagy kedvenc a ’Brief…’, néha bizonyára jólesik majd meghallgatni, ám különösebb nyomot nemigen hagy bennem. A következő alkalommal talán ismét felnőnek a ’The Light’ vagy az ’X’ zsenialitásához. Én töretlenül hiszek bennük.

Pontszám: 7