Soilwork: The Living Infinite
írta Tomka | 2013.03.19.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap:
Stílus: Melodikus death metal
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Döntő pillanat lehetett, amikor Speedék rájöttek: ők nem kemények. Habár melodikus death metal a játék fedőneve, de ami egy Soilwork-lemezen zajlik az minden, csak nem halálos. Mióta a korai lemezek feszes-thrashes riffjeiről felismerhető At The Gates imádat átadta a helyét az altermetalos, mainstream dallamszerkesztésnek, a Soilwork rádióbarátsága megkérdőjelezhetetlen. Hiába szaggatnak, ha popos refrénnel vonják vissza a marcona kiállást, s az elektronika is inkább magasztos alapozásként bújik a háttérben, mintsem nyugtalanítő, elidegenítő effektként. Ha hozzávesszük még, hogy úgy a ’Figure Number Five’ környékén a különböző ’core irányzatok is látogatást tettek a beszaggatott breakdownjaikkal a Soilwork zenéjében, akkor talán senki se csodálkozik azon, hogy elvhűbb metalosok élből küldik ki Stridéket abból az ominózus teremből.
Még szerencse, hogy a svédek fafejű konzekvenciával vissza-visszatérnek. Előbb a gyökerekhez ástak le a 2010-es ’The Panic Broadcast’-tal, amin a mesteri szólóiért tisztelt Peter Wichers is újfent csatasorba állt. Ám hiába a részleges bedurvulás, a végeredmény ugyanaz a szájtépős, de minőségét tekintve csak szájhuzogatós album lett, mint minden, amibe a banda belekezdett 2003 után. Persze, innen szép nyerni, az esélytelenek nyugalmával: valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki már rég letett arról, hogy a ’Natural Born Chaos’ után újra egy tökös-ütős (vagy tökön ütős) Soilwork-lemezt hallhat. A ’The Living Infinite’ pedig pont hogy a ’Natural Born Chaos’ párdarabja, de míg a 2002-es lemez az addigi fejlődési ív betetőzése volt, addig az új korong inkább amolyan Soilwork-esszencia, amin töviskoszorúba fonták stílusuk erényeit.
Érettebb lemez a ’The Living Infinite’, amin ugyanakkor érződik a változatosságra való törekvés: olyan momentumok – stílusidegen hangulatok, effektek, dallamcsavarok – férkőztek a sorok közé, amiket egy bizonyítani vágyó, fiatal hevületben égő banda nem kockáztatna meg. Imponáló az is, hogy a svédek rájöttek: a Soilwork nem az a keménykötésű banda, s ha mozdulni kell valamerre a szétforgácsolt kaptafa mellől, akkor érdemes inkább a melodikus, mintsem az agyontaposott-agyonzúzott útra lépniük. A ’The Living Infinite’ nem kívánja véka alá rejteni, hogy a Soilwork talán legdallamosabb lemeze, amire a magától értetődően fülbemászó refrének ugyanúgy rásegítenek, mint a kimondottan emlékezetes menetekből komplex témákat építő gitármunka.
De kell is, hogy a lemez túlcsorduljon a memóriába tapasztott momentumoktól, hiszen mégiscsak duplalemezről beszélünk. Könnyíti az emésztést, hogy a Soilwork ugyanolyan sikerrel veszi a kétszeres játékidő feladványát, mint mondjuk a Coheed and Cambria vagy – reméljük nemsokára – a Stone Sour. A lemezipar haláltusája közepette a duplázás akár valami esztelen megalomániát is jelezhetne, aminek csak a görög tragédiákba illő bukás szolgáltathatna igazságot; ám a ’The Living Infinite’ nem csak karriert összegez, de stílust is bővít. A változatosság jegyében több határterületet is feltérképeznek a svédek: a sokszor neo-western filmzenékre hajazó, de csak mutatóba felbukkanó gitártémák (Vesta, Antidotes In Passing stb.), a Whispers and Lights bluesos beütése, az Entering Aeons szélfútta, enyhén indusztrális, power doomos atmoszférája, a Loyal Shadow prog-metalos, instrumentális intermezzója, vagy az Owls Predict, Oracles Stand Guard apokalipszis-hangulata korábban nem látott színekkel árnyalja a Soilwork-portrét.
De példáértékű például a slágerlistákra született This Momentary Bliss melankolikus dallamszólója is, aminek hasonlóan szomorkás varációja rengeteg dalban visszaköszön. A technikát érzelmekre becserélő gitárszólókat persze következetesen a kötelezően technikás riffek után eresztik csak meg, de tény: az újonc gitárosok bizony jelentősen eldallamosították a Soilwork profilját. Ahogy Speed is eddigi legjobb teljesítményét nyújtja, számtalan közkedvelt dallamot szorítva a refrénekre; habár a dalszerző agya hallhatóan egy rugóra jár, a lekenyerező melódiáknak mégsem lehet ellenállni – köszönhetően annak is, hogy Speed nemrég sikeres kirándulást tett a klasszikus rock dallamterületére (The Night Flight Orchestra). Akad olyan dal is, amibe alig szorult hörgés, de aligha vág valaki eret emiatt – legalábbis amíg nem élőben kell végighallgatnia Speed próbálkozását.
Természetesen nem szabad túlhangsúlyozni az újítások horderejét: alapvetően a jól bevált recept szerint működnek a dalok, csak most majdnem mindegyikban van kedv, ötlet és kreativitás. 20 szerzemény esetén törvényértékű, hogy némi önismétlésbe bonyolódjanak a srácok (főként az első lemez második felében), de rendre továbblendítik egy minimálisan szokatlan, de pont ezért rendkívül hatásos ötlettel a korongot – ismerős terepen tartva, de mégis új izgalmakat csepegtetve a rajongóknak. A ’The Living Infinite’ bejegyzései Soilwork-mércével a nagyon jó és a zseniális között ingadoznak: a Spectrum of Eternity csellóval felvezetett leitmotívumától és a Tongue szintetizátorral hasított dallamain keresztül a Let The First Wave Rise daráló hullámzásáig, vagy fordítva, a Long Live The Misanthrope bika-riffje és magával ragadó ritmizációja után az örökzöld Soilwork-slágerek mentén szerkesztett Leech-en át a pihentető, elvágyódó dallamokat közbeszúró Rise Above The Sentimentig, a ’The Living Infinite’ egy pillanatra sem ül le a másfél óra alatt. Abszolút flott, profi munka a saját műfajában, amely beteljesíti a Soilwork ars poeticáját: a heveny agressziót hézagmentesen simítja el a pátosz-melódiákkal, egy lehetetlen, de addiktív elegyben érintve össze a kortárs metal trendek két végletét.
Legutóbbi hozzászólások