Sister Sin: Now and Forever

írta Hard Rock Magazin | 2013.03.15.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Victory

Weblap: http://www.sistersin.com

Stílus: Hard rock / glam metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

A következő lemezkritika elolvasása előtt arra buzdítom lelkes olvasóinkat, hogy játszanak el a gondolattal: a metal zene a mainstream meghatározó része, a mai sztárocskák helyett a Judas Priestről, az Ossianról, vagy épp az Acceptről szólnak a napi hírek, kiegészítve korunk feltörekvő fémcsillagaival. Érdekes, nem igaz? Milyen lenne akkor az újságírás, milyen cikkeket hozna le a bulvársajtó? Ezt sajnos még elképzelni sem könnyű, de gondoljuk hozzá, mit tennénk mi magunk egy ilyen lap munkatársaként. A könnyebbség kedvéért ne változtassunk a jelenleg megszokott, hatásvadász, a valóságot jelentősen feltupírozó stíluson.

Ha sikerült ráállnunk erre a gondolatmenetre, biztos eszünkbe jutott, hogy – kiszolgálva az átlagember érdeklődését – írjunk egy olyan metal zenekarról, akik mindeddig kevesebb publicitást kaptak az elvárhatónál.  Menjünk be valamelyik sarki metal-diszkontba, vásároljunk kósza hírfoszlányok alapján vagy egy bevásárlókosárnyi CD-t, majd otthon tegyük fel egyik új szerzeményünket, mondjuk a Sister Sin ’Now and Forever’ című lemezét. Ha eléggé beleéltük magunkat a mindentudó bulvár újságíró szerepkörébe, már az első tétel alatt elkezdhetünk kiabálni: Rhapsody-másolat! Új csillag a Hollywood-metal egén! Egy perc elteltével azonban még az üres szobában is szégyenkezve fogunk körbenézni, ugyanis véget ér az intro, melynek utolsó harmada hallható az azt követő End of the Line klip verziója elején. A dal a képzelt-aktuális divathullámot meglovagolva: heavy metal. Ha az előbbi fiaskótól kicsit megszeppenve tartózkodunk ugyan az elhamarkodott ítélethozataltól, azért tagadhatatlanul megjelenik előttünk Doro, s egyeseknek akár az Accept falromboló ejtőkörtéje is felderenghet.

A Fight Song csak tovább fokozza ezen vízióinkat, s átszellemülve gyakorlott zsurnalisztává, már látjuk is magunk előtt a borzalmasan hatás(vadász)os szalagcímet: „Doro és Udo eltitkolt lánya metalt énekel”! Lelkiismeretes tollforgatóként azért majd eldugjuk az irományban, hogy a rokonság csak az énekhangra vonatkozik, illetve a zene hasonlóságára. Ezután megragadhatjuk az alkalmat, hogy ízelítőt kínáljunk kitartó olvasóinknak a dalszövegekből, illetve azok gondolatiságából. Mivel – úgy általában – mi magunk sem vagyunk „perfekt inglis”, fordítsunk le pár ikonikus gyöngyszemet: „Ez egy csatadal – nem számít, honnan jöttetek / Imádkozzatok, hogy az Úr megbocsásson – Én nem fogok!” A következő dalban imígyen szóla a költő: „Igyál, és hajítsd el az üveget / ezek pusztító, old-school dalok / Ha nem csíped őket, csókold meg a seggem és húzz el!” Utóbbi elég egyértelmű ars poetica! A nóta egyébként amolyan rockdiszkó-sláger, egyben totális metal, így az öreg rockernek is megdobbanhat tőle az acélszíve!

Maga a lemez sem épp újító szándékú, így bátran puffogtathatunk ilyen hasonlatokat: „ez a kettőség úgy kíséri végig a lemezt, mint folyót a partja”, hiszen Liv kíméletlenül hozza a karcos hangú metal-ladyt, a gitárhangzás sem puhul egy pillanatra sem, ugyanakkor a headbangelésre késztető, húzós középtempó, illetve a többször kiabáló vokállal megtámogatott, rendkívül fogós refrének miatt akár slágeresnek is mondható a Sister Sin muzsikája. Slágeres refrének, heabangelős ritmusok, kemény gitár… ez így maga a tökély, ám nem érdemes folytatnunk a dalok egyenkénti bemutatását. Kilencszer írhatnánk le kis híján ugyanezt, hiszen – és ezzel elértünk a lemez egyetlen negatívumához – pont ennyiszer kapjuk ugyanazt a fogást egymás után. Nagyon finom mind, csak kicsit egyhangú egy idő után. Legyünk kíméletlenek, vonjunk le pontokat az előadótól, már csak azért is, hogy a rajongók kedvencük védelmébe kelve aktivizálják magukat – az ellenlábasoknak ok se kell, rájuk mindig számíthatunk.

Ugyan képzelt világunkban a zeneipar, az elismerés szinte teljesen független a külsőségektől, azért a banda nem csak a zenében alkalmaz tuti kaptafát, hanem a megjelenésében is. Marcona, előírásszerűen fekete ruhás rockerek, akik annyira kemények, hogy az egyiküknek sokszor még a képe is véres – neki biztos a dumája annyira kemény, hogy időnként feltöri a száját. Különösebb egyéniséget hát nem tudunk kiemelni, zenészeink „csak” profi, megbízható katonák; a lényeg – a remek dalokon kívül – a főszereplőnő, Liv Jagrell, aki legalább annyira vagány, mint társai. Az ő hangja biztosítja a zene egyéniségét, felismerhetőségét. Szerencsére ő is eleget tesz a külsőségekre vonatkozó szabályoknak: fekete haj, fekete ruhák, mély dekoltázs, plusz miniszoknyás terpeszállás, hogy a non-stop fejrázás közepette nehogy leessen az ember vérnyomása. A cikk olvasottsága érdekében erről közöljünk képet! Mivel az említett beállás a rock’n’roll lányokra nem hat, ezért írtak egy pihentetőbb, zongorás balladát, Morning After címmel.  Ebben a dalban a dob, illetve a gitárok csak a végén csatlakoznak, ám a valódi meglepetés mégsem ez, hanem a tiszta, szép énekhang. A biztos hatás kedvéért emlegessük a lopás lehetőségét, a plágiumot, vagy bármi botrányosat; az, hogy itt Liv teljesen Lana Lane hangján szólal meg, ad lehetőséget bőven. Ennél a résznél még a laikusoknak is leesik: hazudik az a reklám, amelyik azt hirdeti, hogy az általuk forgalmazott rajzszögek rendszeres szedésével bárki úgy énekelhet, mint Liv Jagrell. Nyilvánvaló valótlansága ellenére remélem eljön még az idő, amikor látok ilyen reklámot. Ez annak a jele lenne, hogy nem csak képzelgés az old-school heavy metal széleskörű ismerete és szeretete, hanem füllel hallható valóság. Úgy legyen – ’Most és Mindörökké’!

Pontszám: 7.5