Mourning Beloveth: Formless

írta Mike | 2013.03.08.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Grau Records

Weblap: http://mourningbeloveth.com/

Stílus: Doom/death metal

Származás: Írország

 

Zenészek
Frank Brennan - gitárok, ének Darren Moore - ének Pauric Gallagher - gitárok Brendan Roache - basszusgitár Timmy Johnson - dob
Dalcímek
CD I 01. Theories Of Old Bones 02. Ethics On The Precipice 03. Old Rope 04. Formless 05. Nothing Has A Centre CD II 01. Transmissions
Értékelés

Mourning Beloveth. Ilyen névvel mi mást játszhatna egy banda, mint éjkomor doom/death metalt? Embereink azonban nem britföldről szórják ránk a sötét igéket, és még csak nem is Finnország valamelyik isten háta mögötti fenyveséből, hanem egyenesen a zöldellő Írországból, amelyről a Guinness, a U2, a hurling vagy James Joyce után sem a súlyos zenék jutnak eszünkbe, még ha a metal műfaj egyik legeredetibb csapata s húzóneve, a Primordial is e nemzet szülötte. Pedig ezek a setét lelkű urak már 1992-ben ott bábáskodtak a klasszikus doom/death metal bölcsőjénél, jóllehet hosszú évek teltek el, míg hangjegyekbe oltották első rémálmaikat: két demót (1996 és 1998) követően csak 2001-ben adták ki bemutatkozó stúdióanyagukat; ez volt a ’Dust’.

A ’Formless’ immár az ötödik a sorban, s 2008 óta várakoztatták a kiéhezett rajongókat – nem viszik túlzásba az albumkészítést. Némi lábjegyzet a későn érkezőknek: a Mourning Beloveth azt a fajta nem túl cizellált, ám annál súlyosabb doom/death metalt játssza, amelyet annak idején legfőképpen az Anathema és a My Dying Bride indított útjára, majd nem sokkal később olyan hordákat ihlettek meg, mint a Morgion, a Saturnus vagy a Novembers Doom. Az ír brigád is túlnyomórészt a hegyoromnyi riffeket és a komor hangulatot helyezi előtérbe, míg az emocionális oldal kevésbé domborodik ki, ebből a szempontból nincsenek rokonságban a My Dying Bride-féle drámai-melankolikus világgal. A Mourning Beloveth hangzása tehát egyfelől vaskos, nehéz, másfelől rideg és érzelemmentes, és amit a legfőbb hibájának érzek, az a monotonitása. A nemegyszer negyedórás eposzok ugyanis mindössze egy-két – néha kicsit szürkécske – riffből állnak, amelyek gyakorta álmosítóan hosszú percekig járnak körbe-körbe, s mivel szellősebb jellegükből fakadóan nincsen sodrásuk, lendületük, bizony kiváló táptalajt biztosítanak a némelykor felbukkanó egyhangúságnak.

Darren Moore mélyről felbugyorgó hörgésével nincs baj, én csak azt sajnálom, hogy Frank Brennan tiszta énektémái viszonylag kevés szerepet kaptak: tudniillik a gitáros/énekes Thomas Vikström-szerű (ex-Candlemass, Therion), egyébként igen jó hangja, teátrális stílusa és emlékezetes dallamai plusz fűszerrel ízesítik a kissé homogén zenei alapot. Példának okáért vegyük a Nothing Has A Centre-t: már e szám első öt percében olyan óriási témákkal szolgál, ami párját ritkítja ebben a jobbára hörgés-centrikus műfajban; megkockáztatom, hogy a doom/death-közegben alig-alig találunk ilyen nagyszerű énekteljesítményt, mint az övé! Véleményem szerint a Nothing… magasan a legizgalmasabb tétel mindközül, és nem csupán a vokálok miatt, hiszen a riffek tekintetében is sikerült kimagaslót alkotniuk. A ’Formless’ 81 perce két CD-t tesz ki: míg az elsőn öt monstrum terebélyesedik, addig a másodikon egyedül a Transmissions című szerzemény. Ez utóbbi egy akusztikus-pszichedelikus doom eposz, ilyennel sem gyakran találkozik a sokat látott emberfia: itt a már emlegetett Primordial tüzesen szenvedélyes heroizmusa köszön vissza, mindössze az unalomba fúló narrátoros előjátékot érzem túljátszottnak, s egyben fárasztónak.

A dalszövegek e morózus muzsikához illően jellegzetesek: az emberben dúló belső vívódásokról, a mérgező világról, a bizonytalan valóságról festenek meglehetősen borús képet. S miként a sajtónyilatkozat mondja: „különleges utazás ez a koponya rideg origójától a világunk homályos szegletéig, ahol az emberi jellem immár szertefoszlott. Mert itt már senki sem figyel a másikra, mindenki csupán a sekélyes gyönyöröknek él; kizárólag arról fognak ránk emlékezni, hogy mit pusztítottunk el. Brutális időket élünk”.

Pontszám: 7