Steven Wilson: The Raven That Refused To Sing (And Other Stories)
írta Hard Rock Magazin | 2013.02.26.
Megjelenés: 2013
Kiadó: Kscope Records
Weblap: http://stevenwilsonhq.com/
Stílus: Progresszív rock
Származás: Anglia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mióta világ a világ, minden kornak megvannak a maga hősei. Ők azok, akik valami olyat tesznek le a képzeletbeli asztalra, melyet tehetségük, különleges képességeik, fantáziájuk, erejük felhasználásával a „közjó” szolgálatába tudnak állítani. Ez a „hősi vonal” az élet szinte minden területén, így a zenében is fellelhető. Minden korosztály arra törekszik, hogy saját „hírót” találjon magának. Olyat, akire felnézhet, akit imádhat és akivel azonosulni tud. A progresszív muzsika (melynek metal leágazását most nem sorolom ide) rajongójaként – az időnként remek próbálkozások mellett – az új meghatározó csapatra várva sok-sok évig „be kellett érnem” apáink korosztályának legendáival, így a Pink Floyd, a Yes, a King Crimson, a Genesis, vagy az Emerson, Lake and Palmer káprázatos muzsikája adott új erőt a mindennapok elviseléséhez.
Azután néhány évvel ezelőtt feltűnt egy Porcupine Tree elnevezésű csapat, melynek munkásságába elmélyedve kezdtem érezni, hogy talán most fog megszületni a XXI. század „előremutató” zenéjének alapcsapata. A káprázatosan hangszerelt, rendkívül mély érzelmeket közvetítő dalok, melyeket kiemelkedő képességű muzsikusgárda ad elő, olyan új világot teremtettek, melyekre valóban évtizedek óta nem volt példa. Azután persze, mint ahogy azt már minden érdeklődő tudja, a zenekar agya, Steven Wilson elkedte szóló pályafutását. A miértre sokan sokféle teóriát állítottak fel. Egyesek azt gondolják, hogy a máig utolsó ’The Incident’ című konceptalbum már a kiégés jeleit mutatta, melyet a producerként is remekül „muzsikáló” Wilson jól érzékelt és úgy gondolta – elkerülve a sokak által már bejáratott „mókuskerék” csapdát –, jó lesz néhány évre pihentetni a vállalkozást. Mások – és ezek közé tartozom én is – úgy gondolják, hogy mivel a Porcupine Tree egy klasszikus értelemben vett zenekar (vagyis nem csak egy ember gondolatai és akarata érvényesül), a mester úgy gondolta, hogy azokat a terveit, melyek eltérnek az anyacsapat elképzeléseitől, egy-egy szólómunka keretében valósítja meg. Az első, ’Insurgentes’ című mű még a Porcupine Tree aktív, ráadásul az egyik legsikeresebb időszakában (a ’Fear Of The Blank Planet’ után) jelent meg, míg a második album, a ’Grace For Drowning’ már a PT pihenőre küldését követően látott napvilágot.
Wilsonnak nagyon bejött a váltás. Tudatosságát, perfekcionizmusát, mely a dalszerzés és előadóművészet mellett a produceri teendőkre is vonatkozik, ez időszak alatt tökélyre fejlesztette. Kívülről szemlélve úgy tűnik, hogy – akármennyire hihetetlen – létre tudta hozni a tökéletes vállalkozást. Aprólékosan felépítve, hibátlanul megtervezve, a lehető legnagyobb minőségi követelményeknek is megfelelően előállítva és még egy jó nagy lelket is hozzáadva születnek az alkotások. Ez lett Steven Wilson munkásságának mottója. A tavalyi turnén azután ismét történt egy fordulat. Sikerült egy olyan gárdát maga mellé állítania, mely kilépett a kísérő zenekari státuszból, így Wilson újra a klasszikus értelemben vett csapat élén találhatta magát. Már a koncertkörút második fázisában előálltak egy közösen elkészített dallal, a Luminol-lal, mely olyan erősre sikeredett, hogy a mai napig képtelen vagyok egyszerre négynél kevesebbszer meghallgatni. Mivel tudtuk, hogy Wilson tervei között már szerepel egy új album elkészülte és az is ténnyé vált, hogy a korongon – a gitáros poszton történt váltást leszámítva – a turnén megismert zenészgárda játszik majd, ez az elkészült nóta nagyon sok következtetésre adott okot. De azt bátran kijelenthetem, hogy a végeredmény a legmerészebb és legszebb álmaimat is felülmúlja. Jó pár tíz éve vallhatom magam zenerajongónak, de talán most másodszor (a Dream Theater ’Scenes From a Memory’ című munkája után) merem azt állítani, hogy a ’The Raven That Refused To Sing’ alapalbuma a rock és ezen belül a progresszív rockzenének. (Természetesen leszámítva a már említett klasszikus korszakot.) Egyszerűen egy drog, amelyet nem lehet letenni. Minden pillanatából, minden hangjából süt, hogy amikor ez a hat ember belépett a Pink Floyd ’The Dark Side Of The Moon’ című alapvetését jegyző hangmérnök és remek muzsikus Alan Parsons stúdiójába, valami olyan varázslat történt, ami csak nagyon ritkán történik a zene történetében.
Az album először is egy tisztelgés. Tisztelgés apáink rock hősei előtt. Hol a Pink Floyd, hol a Genesis, hol az ELP szelleme libben át a fejünk felett. De csak libben, nem marad. Ezek a momentumok csak egy-egy szép keretet adnak annak a gyönyörű festménynek, melynek színei Steven Wilson saját, utánozhatatlan palettájáról kerültek a vászonra. A már említett Luminol című dallal indul a korong, mely a maga technikai bravúrjaival, intelligens keménységével és furcsa tagolásával olyan felütés, melyet csak álmodni tud a zenehallgató. Ami külön élvezetessé teszi a szerzeményt, hogy annak ellenére, hogy már két koncertlemezen is találkozhatott vele a rajongó, stúdió környezetben újat tud nyújtani. Külön élmény – persze nem csak ebben a dalban – Nick Beggs basszusjátéka. Soha nem gondoltam volna, hogy az ifjúkoromban a lányok kedvencévé vált Kajagoogoo zenekar tagja felnőtt koromra egy progresszív basszusgitáros ikonná avanzsál. A Drive Home című lírai darab szemet párásító melódiáján kívül valami olyan elképesztő, Guthrie Govan által előadott gitárszólót is tartalmaz, melynek ott a helye a kategória élbolyában. A The Holy Drinker az első olyan dal a lemezen, amely a „legsúlyosabb”, a hetvenes éveket idéző progresszív rock világába repít minket. Sikít a szaxofon, sistereg a cintányér, ott a Hammond és ott vannak a Marco Minemann zsenialitását dícsérő, páratlan ritmusok, és persze hangulatváltások minden mennyiségben.
A The Pin Drop a régi ízek mellett talán a leginkább „mai wilsonos” felfogásával egy csepp nyugalmat hoz az előző darab által okozott lábremegős állapotba. Természetesen a nyugalmat még véletlenül se keverjük össze az unalommal. Itt is felülhetünk az érzelmi hullámvasútra, melynek végállomása az album számomra totális csúcspontja, a The Watchmaker. A már emlegetett „klasszikus szellem” a dal első felében Greg Lake-nek és Steve Hackettnek, majd később egy pillanatra David Gilmournak öltözve simogatja lelkünket, hogy azután átrepítsen igazi wilsoni hegyeken, völgyeken, ormokon és tengereken, úgy, hogy a végén már azt sem tudjuk, mikor és hová is indultunk el. Csak azt érezzük, hogy még, még, szálljunk még, mert ennek a repülésnek nem lehet vége. 12 perc múlva azután mégiscsak véget ér, de csak azért, hogy elindulhasson a címadó, lírai, igazán megejtő The Raven That Refused To Sing, mely mély érzelmi töltetével megrázó, varázslatos lezárása egy tökéletes albumnak.
Legutóbbi hozzászólások