Stratovarius: Nemesis

írta MMarton88 | 2013.02.15.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Ear Records

Weblap: http://www.stratovarius.com/

Stílus: Power Metal

Származás: Finnorszag

 

Zenészek
Timo Kotipelto - ének Matias Kupiainen - gitár Jens Johansson - billentyű Rolf Pilve - dob Lauri Porra - basszusgitár
Dalcímek
01. Abandon 02. Unbreakable 03. Stand My Ground 04. Halcyon Days 05. Fantasy 06. Out of the Fog 07. Castles in the Air 08. Dragons 09. One Must Fall 10. If the Story Is Over 11. Nemesis
Értékelés

Lévén, hogy egyik legkedvesebb zenekaromról van szó, sokat gondolkodtam azon, hogy van-e még felfelé ívelő jövő a Stratovarius számára. Noha 10 éve még a power metal szcéna egyik legsikeresebb bandájának számítottak, mára jelentősen megcsappant a rajongótáboruk. Ennek nyilván oka, hogy alapvetően kevésbé népszerű az egész színtér, mint hajdanán, de a csapat motorjával, Timo Tolkkival való szakítás is sokat rontott a renomén, arról nem beszélve, hogy a „visszatérő” ’Polaris’ egy némelyest összecsapott útkeresés lett. Noha az ’Elysium’ már egy jóval erősebb formában lévő brigádot mutatott, a klasszikus Strato vonalat kicsit erőltetetten is felhántorgatni próbáló lemez még mindig elmaradt a klasszikusoktól. Mi legyen hát a folytatás? Nincs más hátra, mint előre, a Stratovarius-os srácok pedig ahelyett, hogy megpróbáltak volna egy, a Tolkki éra hagyományaiba beillő új lemezt összeszenvedni, a saját kreativitásukat próbálták meg kiterjeszteni... egy, az eddigiektől kissé eltérő vonalon.

A ’Nemesis’ jóval sötétebb hangulatú, mint elődei, sőt egészen új hangulati és technikai elemekkel kísérleteztek ezúttal a srácok. Meggyőződésem, hogy a lemez 80%-át Tolkki anno nem engedte volna kiadni Stratovarius név alatt, itt nem érdemes ’Episode’ 2-t keresni. Aki csak az ’Infinite’/’Visions’ féle szuperhepi slágerparádét szereti a csapattól, ezúttal bizonyára nem fogja megtalálni a számítását a ’Nemesis’-szel.

Ki az, aki meg fogja? Nos mindenki, aki általánosságban szereti a melodikus/power metalt, és akit nem zavar, ha egy zenekar a saját határait jelentősen kitágítva alkot egy mesterművet. Ugyanis ezek a fiúk most valami igen nagyot hoztak össze. Érezhetően mostanra ért össze a kreatív mag. A dalok felét az „új” gitáros Kupiainen hozta, de a produceri munkákat is ő felügyelte, így javarészt hozzá köthetjük a ’Nemesis’-t. Az album legfontosabb erénye, hogy a Strato történelmének egyik legdallamosabb korongja, talán a csapat pályafutásának legfülbemászóbb refrénjei kerültek fel rá, ami hatalmas szó. Szinte bármelyik dal megállja a helyét az egész stílus legjobbjai közt, egy igazi slágergyűjteményről beszélünk, melynek kb. bármelyik számát el lehet képzelni együtténeklős koncertfavoritként is. Wow!

Nézzük, mi az, ami változott! Egyrészt a hagyományosan Tolkki-s dallam- és érzelemvilág tűnt el teljesen, még csak nem is törekednek ennek visszahozására a srácok. Noha a lemez alapvetően tempós, lendületes, nincsenek Millenium/Father Time szerű hipergyors témák (ehhez nem hinném, hogy az újonc Rolf Pilvének sok köze lenne, remekül pótolja Jörgöt, de biztos vagyok benne, hogy a dobtémák alapjait is Kupiainenék találták ki). Kotipelto hanyagolja a szupermagas denevérsikításokat (na ez aztán nem is hiányzik), de talán a legfontosabb újdonság az, hogy Johansson végre kihasználja a szintetizár nyújtotta lehetőségeket, és sokkal több hangszínt és effektet vonultat fel, mint a korábbi albumokon. Még annak ellenére is dicséretes dolog ez, hogy a Halcyon Days kissé dubstepes betétje szóló helyett azért jó pár rajongót ki fog kergetni a világból.

Érdekes módon egyedül a lemez végén érzem azt, hogy egy icipicit a színvonal csökken. A gyors dalok alapvetően az előző lemez Darkest Hours/Under Flaming Skies vonalát viszik tovább, egyedül a Dragons próbál meg egy Eagleheart/I Walk To My Own Song klón lenni, itt viszont a refrén picit laposabb. A másik kakukktojás a kissé túlbonyolított One Must Fall, nehezebben tudok vele megbarátkozni, talán ezt száműzni kellett volna bónusznak. De ezek az apró nüanszok eltörpülnek az olyan giganóták mellett, mint hiperfogós Halcyon Days, a darkosan slágeres Fantasy, az epikájával hódító Castles In The Air, vagy a sebes és fogós címadó. Kicsit olyan az érzésem ezzel a lemezzel kapcsolatban, mintha mondjuk a kettes Masterplant anno Helloween néven jelentették volna meg Jornék. Annak ellenére, hogy szokatlan, és a zenekar klasszikus világától elütő a végeredmény, borzasztó erős. Mivel a Tolkki éra többet már nem fog visszajönni, Kupiainenék pedig a mostani vonalon elindulva úgy tűnik kivételesen jól tudnak együtt dolgozni, remélem ez nem csak egy egyszeri kísérlet, hanem egy új út, és egy felfelé ívelő jövő lehetősége a zenekar számára.

Pontszám: 9