Funeral: Oratorium

írta Mike | 2013.01.30.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Grau Records

Weblap: http://www.funeralband.no/

Stílus: Symphonic Gothic Doom Metal / Funeral Doom Metal

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Sindre Nedland - ének Anders Eek - dobok, gitárok, ének Erlend E. Nybí¸ - gitárok Mats Lerberg - gitárok, ének Rune Gandrud - basszusgitár
Dalcímek
01. Burning With Regret 02. Hate 03. Break Me 04. Song Of The Knell 05. From The Orchestral Grave 06. Making The World My Tomb 07. Will You Have Me? 08. Thou Who Parts Flesh (bakelit-bónuszdal) Deluxe Digipak bónusz-CD: 01. So Now Scorn Leads The Vessel 02. Need 03. Eg Ser
Értékelés

A közvélekedés szerint a norvég Funeraltól eredeztethető a metal legrútabb, legbarátságtalanabb rétegműfajának elnevezése. A funeral doom sárfekete gyökerei azonban némiképp korábbra nyúlnak vissza (nem, ezúttal nem a Black Sabbath névadójára gondolok): ez az istentől távoli, nyomorúságos muzsika ugyanis már a ’90-es évek hajnalán, tehát az északi bánatbrigád felbukkanása előtt kidugta vércsatakos torzóját a földalatti mélyhomályból, méghozzá olyan halálhordák szinte hallgathatatlan zajrituáléiban megtestesülvén, mint például a svéd Abruptum „sátános szalagjai”, a bostoni Skin Chamber indusztriális kínzókamrája (a ’Wound’ korong) vagy a svájci Mordor istenkáromló ódái a határtalan gyötrelmekhez… Mégis talán legtöbben a finn Thergothont tartják a funeral doom metal ősatyjának (nem véletlenül: a korai demók után napvilágot látott ’Stream From The Heavens’ megkerülhetetlen alapköve e műfajnak), míg írásom tárgyát, a Funeralt valóban inkább névteremtőként, semmint örökérvényű klasszikusként jegyzik.

A Temetés ’91-es megalakulása óta igen kevés sorlemezt készített (mindössze ötöt, ha nem számítjuk a ’Tristesse’ demójuk újrakiadását, és a 2011-ben piacra dobott ’To Mourn Is A Virtue’-t, amely a kilencvenes évek elfeledett dalait tartalmazza), ennek legfőbb oka vélhetően a folyamatos tagcserékben keresendő; a sors morbid fintoraként a „nomen est omen” bélyege mind a nevük, mind egyes albumcímeik tekintetében hatványozottan ráragasztható a csapatra, 2003 és 2006 között ugyanis két énekesük is öngyilkos lett… Noha funeral doom metal a játék neve, zenéjüket mégsem hatja át az a feneketlen sötétség, mint a pályatársak zöménél; jóllehet az első demón (’Tristesse’, 1993) még vegytiszta funeral doom hallható, a bemutatkozó stúdiólemez, a ’95-ös ’Tragedies’ azonban már az elégikus atmoszférával átszőtt, női éneket is felvonultató gothic/doom metal jegyében fogant. Majd’ mindegyik albumon különbözik az énekes személye, nincs ez másképp a tavalyi év vége felé megjelent ’Oratorium’ esetében sem: Sindre Nedland ismét egy új arc, és bizton állítom, egyben az eddigi legkarizmatikusabb is, már ami a hangját illeti. Részben az ő kissé ábrándos, fátyolos orgánumának köszönhető, hogy a banda eleddig sem túlzottan morózus muzsikájának most még inkább megerősödött a gótikus-romantikus színezete, a korai éra funeral doom metaljából mára csak mutatóban maradt egy-egy rövidke hörgős epizód vagy súlyosabb riffszörnyeteg erejéig. A komolyzenei hatások azonban ezen a korongon csúcsosodnak ki: a monumentális szimfonikus hangszerelés egyfajta giccsmentes ünnepélyességet, színpadiasságot és drámaiságot kölcsönöz a lassan hömpölygő, egyenként tíz perc feletti eposzoknak, imígyen tökéletesen rímelve az ’Oratorium’ címre. A (funeral) doom metal műfaj jellegéhez képest csupán némelykor jelennek meg komor fellegek e dalmonstrumok felett, összességében tehát egy fennkölt és – furcsamód! – reményteli hangvételű anyagot vehetünk kézbe.

Amely ugyan az emlékezetes megoldások számát tekintve nem veheti fel a versenyt mondjuk a tavalyi My Dying Bride-remekművel, ám ezúttal izgalmasabb dalokat sorakoztatnak fel, mint előtte bármikor. Példának okáért a Hate kántáló háttérkórusai a ’Hammerheart’-korszakos Bathory-t idézik, s helyenként még Nedland is hasonlóképpen énekel, mint anno Quorthon. E dal magasztos fináléja pedig tényleg sugall valamiféle nem evilági, édenkerti tisztaságot… A beszédes című From The Orchestral Grave-ben is előkerülnek az epikus Bathory-hatások, az A Making The World My Tomb meg Sindre fogós énekdallamaival tűnik ki. Nem boszorkányság, mégis figyelemreméltó, ahogyan a Will You Have Me? zongoranyitányából lassanként kibontakozik a komor-szép doom metal folyam, s mindez olyan természetességgel, olyan eleganciával, ami egyébként a legnagyobbak sajátja! A bónuszdalokat is nyugodt szívvel ajánlom, mert semmivel sem maradnak el a többitől; kissé szellősebbek, kevésbé súlyosak, amolyan elmélázó szimfo-gótikus csemegék: a So Now Scorn Leads The Vessel például egy kiváló szerzemény, engem valamelyest a régi Tristaniára emlékeztet, arra az egykoron ragyogó bandára, akik még nem akartak pink-puha popzenét játszani… Nedland pedig a norvég nyelvű Eg Ser-ben nyújtja a lemezen hallható talán legjobb énekteljesítményét, sajnálom, hogy több ízben nem ragadtatja magát ilyen szárnyaló dallamokra.

Ám nem hibátlan az ’Oratorium’: a hidegrázós kórussal induló Break Me például egy komótosan cammogó tétel (emellett a leghosszabb is bő 13 percével), és mint olyan, nem elég izgalmas ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmet, 3-4 minutummal megnyesve a hatása is maradandóbb lenne. No, igen, számos műfajbéli banda anyaga éppen azért vérzik el, mert híján vannak az ötletes megoldásoknak, hosszú percekig húznak-vonnak semmitmondó témákat; ennélfogva nem elegáns kizárólag azon egyoldalú ténymegállapítás mögé bújni, miszerint a monotonitás e stílus legfőbb sajátossága. Olykor a Funeral is belesétál ebbe a csapdába, ám szerencsére ezúttal kevesebb alkalommal, mint a korábbi albumokon…

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások