Funeral: Oratorium
írta Mike | 2013.01.30.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Grau Records
Weblap: http://www.funeralband.no/
Stílus: Symphonic Gothic Doom Metal / Funeral Doom Metal
Származás: Norvégia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A közvélekedés szerint a norvég Funeraltól eredeztethető a metal legrútabb, legbarátságtalanabb rétegműfajának elnevezése. A funeral doom sárfekete gyökerei azonban némiképp korábbra nyúlnak vissza (nem, ezúttal nem a Black Sabbath névadójára gondolok): ez az istentől távoli, nyomorúságos muzsika ugyanis már a ’90-es évek hajnalán, tehát az északi bánatbrigád felbukkanása előtt kidugta vércsatakos torzóját a földalatti mélyhomályból, méghozzá olyan halálhordák szinte hallgathatatlan zajrituáléiban megtestesülvén, mint például a svéd Abruptum „sátános szalagjai”, a bostoni Skin Chamber indusztriális kínzókamrája (a ’Wound’ korong) vagy a svájci Mordor istenkáromló ódái a határtalan gyötrelmekhez… Mégis talán legtöbben a finn Thergothont tartják a funeral doom metal ősatyjának (nem véletlenül: a korai demók után napvilágot látott ’Stream From The Heavens’ megkerülhetetlen alapköve e műfajnak), míg írásom tárgyát, a Funeralt valóban inkább névteremtőként, semmint örökérvényű klasszikusként jegyzik.
A Temetés ’91-es megalakulása óta igen kevés sorlemezt készített (mindössze ötöt, ha nem számítjuk a ’Tristesse’ demójuk újrakiadását, és a 2011-ben piacra dobott ’To Mourn Is A Virtue’-t, amely a kilencvenes évek elfeledett dalait tartalmazza), ennek legfőbb oka vélhetően a folyamatos tagcserékben keresendő; a sors morbid fintoraként a „nomen est omen” bélyege mind a nevük, mind egyes albumcímeik tekintetében hatványozottan ráragasztható a csapatra, 2003 és 2006 között ugyanis két énekesük is öngyilkos lett… Noha funeral doom metal a játék neve, zenéjüket mégsem hatja át az a feneketlen sötétség, mint a pályatársak zöménél; jóllehet az első demón (’Tristesse’, 1993) még vegytiszta funeral doom hallható, a bemutatkozó stúdiólemez, a ’95-ös ’Tragedies’ azonban már az elégikus atmoszférával átszőtt, női éneket is felvonultató gothic/doom metal jegyében fogant. Majd’ mindegyik albumon különbözik az énekes személye, nincs ez másképp a tavalyi év vége felé megjelent ’Oratorium’ esetében sem: Sindre Nedland ismét egy új arc, és bizton állítom, egyben az eddigi legkarizmatikusabb is, már ami a hangját illeti. Részben az ő kissé ábrándos, fátyolos orgánumának köszönhető, hogy a banda eleddig sem túlzottan morózus muzsikájának most még inkább megerősödött a gótikus-romantikus színezete, a korai éra funeral doom metaljából mára csak mutatóban maradt egy-egy rövidke hörgős epizód vagy súlyosabb riffszörnyeteg erejéig. A komolyzenei hatások azonban ezen a korongon csúcsosodnak ki: a monumentális szimfonikus hangszerelés egyfajta giccsmentes ünnepélyességet, színpadiasságot és drámaiságot kölcsönöz a lassan hömpölygő, egyenként tíz perc feletti eposzoknak, imígyen tökéletesen rímelve az ’Oratorium’ címre. A (funeral) doom metal műfaj jellegéhez képest csupán némelykor jelennek meg komor fellegek e dalmonstrumok felett, összességében tehát egy fennkölt és – furcsamód! – reményteli hangvételű anyagot vehetünk kézbe.
Amely ugyan az emlékezetes megoldások számát tekintve nem veheti fel a versenyt mondjuk a tavalyi My Dying Bride-remekművel, ám ezúttal izgalmasabb dalokat sorakoztatnak fel, mint előtte bármikor. Példának okáért a Hate kántáló háttérkórusai a ’Hammerheart’-korszakos Bathory-t idézik, s helyenként még Nedland is hasonlóképpen énekel, mint anno Quorthon. E dal magasztos fináléja pedig tényleg sugall valamiféle nem evilági, édenkerti tisztaságot… A beszédes című From The Orchestral Grave-ben is előkerülnek az epikus Bathory-hatások, az A Making The World My Tomb meg Sindre fogós énekdallamaival tűnik ki. Nem boszorkányság, mégis figyelemreméltó, ahogyan a Will You Have Me? zongoranyitányából lassanként kibontakozik a komor-szép doom metal folyam, s mindez olyan természetességgel, olyan eleganciával, ami egyébként a legnagyobbak sajátja! A bónuszdalokat is nyugodt szívvel ajánlom, mert semmivel sem maradnak el a többitől; kissé szellősebbek, kevésbé súlyosak, amolyan elmélázó szimfo-gótikus csemegék: a So Now Scorn Leads The Vessel például egy kiváló szerzemény, engem valamelyest a régi Tristaniára emlékeztet, arra az egykoron ragyogó bandára, akik még nem akartak pink-puha popzenét játszani… Nedland pedig a norvég nyelvű Eg Ser-ben nyújtja a lemezen hallható talán legjobb énekteljesítményét, sajnálom, hogy több ízben nem ragadtatja magát ilyen szárnyaló dallamokra.
Ám nem hibátlan az ’Oratorium’: a hidegrázós kórussal induló Break Me például egy komótosan cammogó tétel (emellett a leghosszabb is bő 13 percével), és mint olyan, nem elég izgalmas ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmet, 3-4 minutummal megnyesve a hatása is maradandóbb lenne. No, igen, számos műfajbéli banda anyaga éppen azért vérzik el, mert híján vannak az ötletes megoldásoknak, hosszú percekig húznak-vonnak semmitmondó témákat; ennélfogva nem elegáns kizárólag azon egyoldalú ténymegállapítás mögé bújni, miszerint a monotonitás e stílus legfőbb sajátossága. Olykor a Funeral is belesétál ebbe a csapdába, ám szerencsére ezúttal kevesebb alkalommal, mint a korábbi albumokon…
Legutóbbi hozzászólások