Janis Joplin: Pearl

írta Tomka | 2006.11.14.

Megjelenés: 1971/2005

Kiadó: Columbia

Weblap: www.officialjanis.com

Stílus: blues rock

Származás: USA

 

Zenészek
Band: Full Tilt Boogie Janis Joplin - Vocals Brad Campbell: Bass Clark Pierson: Drums Ken Pearson: Organ John Till: Guitar Richard Bell: Piano Sandra Crouch: Tambourine Bobbie Hall: Conga/Bongos Bobby Womack: Acoustic Guitar (on Trust in Me) Pearl: Acoustic Guitar (on Me & Bobby McGee) Chorus Voices: Pearl, Full Tilt Boogie, Vince Mitchell, Phil Badella & John Cooke
Dalcímek
1. CD Move Over Cry Baby A Woman Left Lonely Half Moon Buried Alive In The Blues (instrumentális) My Baby Me And Bobby McGee Mercedes Benz Trust Me Get It While You Can Happy Birthday, John Me And Bobby McGee (alternatí­v verzió) Move Over (alternatí­v verzió) Cry Baby (alternatí­v verzió) My Baby (alternatí­v verzió) Pearl (instrumentális) 2. CD Tell Mama (Live) Half Moon (Live) Move Over (Live) Maybe (Live) Summertime (Live) Little Girl Blue (Live) That's Rock N Roll (Live) Try (Just A Little Bit Harder) (Live) Kozmic Blues (Live) Piece of My Heart (Live) Cry Baby (Live) Get It While You Can (Live) Ball & Chain (Live)
Értékelés

"Live fast, love hard, die young!" A zene története szempontjából legtragikusabb három hetet minden valószí­nűség szerint 1970. szeptember végére és október elejére körül datálhatják, ekkor távozott ugyanis köreinkből a legtehetségesebb zenészek közé sorolható két zseni: Jimi Hendrix és Janis Joplin (szept. 18. & okt. 4.), mindketten az életüket egzisztenciális szempontból meghatározó drog túladagolása következtében, előtte azonban még olyan csonka, ám mindenképpen releváns életművet hagyva maguk után, olyan zenei értékekkel felruházva, amik messze túlmutatnak a populáris kultúra aktuális trendjeinek változásain. Janis nevéhez fűződik a kor nagy posztumusz sikere, aki az eddig csupán a becenév funkcióját ellátó Pearl szót az egész világ által ismertté tette, hiszen 1971 után mindenki Janis Joplin rock-, és blues-történelmi jelentőségű albumára asszociál(t) a "gyöngyöt" hallva. Ezen lemeze több szempontból is differenciáltabb előző munkáihoz képest. A legfontosabb eltérés, hogy ezúttal a Full Tilt Boogie Band szolgáltatja Janis whisky-hangjához a talpalávalót a Big Brother & The Holding Company helyett, ami egészen kézzelfoghatóan nyilvánul meg a zenében: a pszichedelikus, funkys gitárjáték, ill. hangzás "nagytesóékkal" együtt távozott, helyette egy főleg rock (rögtön az első számnál tetten érhető), és blues orientált (lásd pl. A Woman Left Lonely) hozzáállás figyelhető meg, ami a Boogie Band játékában tökéletesen realizálódik. Az új banda pozití­vumainak listáját bőví­ti még az a tény, hogy - szintén ellentétben a korábbi Big Brotherel - nem nyomják el Janis háromdimenziós hangját, a fő hangsúly ezen a korongon már teljes mértékben a whiskyt és a drogot mértéktelen mennyiségben elnyelő Mrs. Joplinon, és fantasztikus orgánumán van. Janisnek ezzel a felállással sikerült megalkotni azt a tökéletes lemezt, amiben fellelhető a rock "ősereje", a blues életelixí­rjének keserédességével fűszerezve, a korai Led Zeppelin módjára. A sors iróniája, hogy ez, a halála után pár hónappal megjelent lemez hozta meg az igazi elismerést, és sikert számára... A másik fontos változás Janis életében, hogy a Pearlön már Paul Rothchild producerrel dolgozott együtt, akinek a neve nem kisebb banda kapcsán lehet ismerős sokak számára, mint a Doors. Az általa képviselt profizmus pedig 100 %-ig jellemző a lemezre is, sokkal egységesebb, polí­rozottabb, profibb képet mutat a korong, mint Janis korábbi munkái. A túlfűtött érzékiség, és az elmélázó melankólia okán bármikor kitörni képes érzelmesség minden pontját áthatja a lemeznek, aminek oka természetesen Janis végtelen mélységekből feltörő, emócióktól maximálisan telí­tett, és azokat kiválóan reprezentálni és átadni képes hangjában gyökerezik. A rossz szájí­zű kritikusok kifogásainak is frappánsan bemutatott, amikor "megmutatta", hogy nemcsak a "tüdejét tudja szétsikí­tani", hanem "énekelni" is tud, mégpedig az album legnagyobb slágerével, Kris Kristofferson country számának feldolgozásával, a Me & Bobby McGeevel, bebizonyí­tva, hogy hangjának fentebb emlí­tett tulajdonságai egy populáris balladában is ugyanúgy érvényesülni tudnak, mint pl. a hegyeket megmozgatni képes Cry Babyben: megmutatta, hogy milyen édesen is tud énekelni, ha akar. Ahogy korábbi managere, John Crooke fogalmazott: "megtanulta... amire valószí­nűleg soha nem számí­tott: megtanult egy új módon énekelni, ami megengedte volna neki, hogy még évekig tudjon énekelni", Janis azonban számunkra mindenképpen sajnálatosan, élete hiperbolájának felí­velő szakaszának közepe felé hunyt el, beteljesí­tve ezzel élete mottóját. Hallva utolsó munkáját, mindenkiben felmerül a kérdés: vajon mi jöhetett volna ezután? Hiszen a Pearl tartalmaz mindent, amit egy rock/blues lemeztől elvárhatunk... A lemez felépí­tése is nagyon okos, és precí­z: a nyitó, Janis által í­rt Move Over rock dörgedelme már az első másodpercekben bevonja a hallgatót hullámzó litánia-világába, nemcsak Janis fülbemászó verzéi, hanem John Till szolid, de mégis magával ragadó riffjei, és szólói következtében. Az ezt követő Bert Berns és Jerry Ragovoy nevéhez fűződő Cry Baby sem hagyja lenyugodni az érzelmeket egy pillanatra sem: már a "felütés" is zseniális, ahogy a visszafogott, elfojtott hangot hirtelen teljes erővel kiereszti, mindössze két szó alatt jutva el az egyik érzelmi/muzikális végpontból a másikba - mindezt a lehető legnagyobb természetességgel téve. Két blues-, és whiskyszagú ballada is hallható a lemezen, amolyan esős vasárnap délutáni hangulattal, amikor már délután 5 fele sötétedik: Dan Penn és Spooner Oldham soul balladája, az A Woman Left Lonely, ill. a Ball & Chain hangulatát tükröző Get It While You Can; Janis igazán elemében volt ezekben a számokban (is), szinte kézzel tapinthatóvá válik a cigi füst, és a zsigeri kocsmahangulat: érzékien mocskos és mocskosan érzéki. A lemez talán második leghí­resebb nótája, a Mercedes Benz, amelyben nem hallható semmilyen hangszer, csupán Janis, és az ő utánozhatatlan hangja: akár a hippi korszak "himnusza" is lehetne keserédes fekete humorával és kreatí­van laza improvizatiságával. Felveti azonban akaratán kí­vül a médiaesztétika egyik alapkérdését bizonyos formában, tudniillik, nem lehet eldönteni, hogy tényleg improvizációt hallhatunk, vagy pedig szándékosan vették fel úgy, mintha az lenne - erre azonban már nem fogunk választ kapni sohasem... Található még egy hí­res-hí­rhedt szám a lemezen, a kényszerből instrumentálissá vált Buried Alive In Blues (Élve Eltemetve a Bluesban), mivel halála következtében Janis már nem tudta felénekelni a nótát, aminek felvétele pont október 5-ére volt betervezve. Úgy látszik, Isten iróniája végtelen... 2005-ben jelent meg a lemez "Legacy Edition" kiadása, ami méltó emléket hivatott állí­tani az énekesnőnek: a játékidő í­gy 2 óra fölé csúszott, ugyanis a speciális kiadás tartalmaz egy bonusz lemezt, amire a számokat Janis és a Full Tilt Boogie Band élő fellépéseinek anyagából válogatták össze, hű képet adva ezzel Janis utolsó éveiről. Az első lemez is "felturbózott" változatban került a polcokra, ugyanis ezen hallható még a Happy Birthday Joplin interpretációjában, amit John Lennon tiszteletére énekelt; 4 szám (Me & Bobby McGee, Move Over, Cry Baby, My Baby) alternatí­v verziói (amik kis mértékben különböznek az eredetiktől, általában a tempót és az energiát mérsékelték bennük, í­nyencek számára azonban bizonyára finom falatok), ill. az instrumentális, a zenekar által Janis tiszteletére í­rt Pearl cí­mű szám, ami egy nyugis, bluesos szerzemény.

Pontszám: 10 Alapmű