Secret Sphere: Portrait of a Dying Heart

írta MMarton88 | 2013.01.08.

Megjelenés: 2012

 

 

Kiadó: Scarlet Records

Weblap: http://www.secretsphere.org

Stílus: Power metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Michele Luppi - ének Aldo Lonobine - gitár Marco Pastorino - gitár Gabriele Ciaccia - billentyűs hangszerek Andy Buratto - basszusgitár Frederico Pennazzato - dob
Dalcímek
1. Portrait of a Dying Heart 2. X 3. Wish & Steadiness 4. Union 5. The Fall 6. Healing 7. Lie to Me 8. Secrets Fear 9. The Rising of Love 10. Eternity
Értékelés

A Secret Sphere még az ezredfordulón virágzását élő melodikus europower liga egyik tagjaként próbált kitörni az ismeretlenségből tízenpár éve, s mivel akkoriban úgy tűnt, hogy egy igazi kincsesbánya a színtér, egy ideig még a Nuclear Blast is pátyolgatta őket. Ennek ellenére igazán soha sem sikerült előrelépniük a sokadvonalból, és ennek nem a promóció hiánya vagy szerencsétlen események sorozata volt az oka. Sajnálatos módon sokkal kevésbé tudtak karakteresek és egyediek lenni, mint a stílust az élre járató csapatok. Ettől persze haragudni nem kell rájuk, lemezeik ha nem is váltották meg a fémzenét, azért mindig relatíve szórakoztatóak voltak, egy-két jobb számot csak felpakoltak mindegyik albumra. Mikor egy Gamma Ray turnén pár éve élőben láttam őket, akkor sem ütött arcon a színpadi rutinja a brigádnak, de nah... kellenek bandák a harmadvonalba is.

Ami miatt recenzióm tárgya különösen érdekes lehet, az az, hogy a banda élén frontemberváltás történt 2012-ben, Roberto Messina helyére pedig nem is egy nevetlen senki, hanem a szakma és a kritikusok által igencsak nagyra tartott Michele Luppi került, akit ugye a honfitárs Vision Divine-ból... meg még egy rahedli bandából ismerhetünk. Fura találkozás ez, az igazán a nagyok közé kitörni nem tudó banda belefut az énekesbe, aki szintén leginkább csak szakmai berkekben ismert... na ebből még valami érdekes is kisülhet!

Szokatlanul indul az album, egy hatperces instrumentális kezdő nótával, és ez már utal is arra, hogy az eddig azért eléggé direkt europower vonalon mozgó formáció ezúttal kissé a progpoweres vizek felé is kikacsintgat. Mind a hangszerelés, mind a dalok felépítése átgondoltabb, kifinomultabb, mint korábban bármikor, bár az alapvetően gyors, melodikus, himnikus témáktól ezúttal sem szakadtak el. Ez alapján pedig még valami igen remeket is várhatnánk a ’Portrait Of A Dying Heart’-tól... de sajnos balgaság így tenni.

A lemez alapvető hibája... na jó, menjünk sorjában. Az első dolog az, hogy nincs rajta „sláger”. Tudom, tudom, ez csúnya szó, de akár tetszik, akár nem, az europower alapvetően könnyen befogadható, végtelenül melodikus, és azonnal együtt énekelhető nótákon alapszik, az itt található dalok pedig jók, jók, de kicsúsznak a kezed közül. Meghallgatod ötször-hatszor az albumot, és nem tudsz egy refrént vagy dallamot sem felidézni. Nem rossz, sőt jó, elhallgatod, de ha arra gondolok, hogy anno mekkorát csapot az arcomba az előző korongon a Line On Fire, vagy korábban a Welcome To The Circus és a Dance With The Devil... na hát ilyen dalokból ezúttal nem kapunk.

A másik gond épp az, ami elvileg a lemez erénye kellene, hogy legyen: Michele Luppi. Volt szerencsém személyesen is találkozni már a fazonnal, egy végtelenül kedves, jópofa frontember, és barátságos fickó, de ennek ellenére számomra most abszolút nem meggyőző a teljesítménye. Egyrészt túlságosan előre tolták a hangját, és emiatt végig az az érzésem, mintha ez az ő szólóalbuma lenne, ahol a többi hangszer csak kísér. Másrészt nem vagyok képes megbarátkozni azzal az abszolút musicales, színpadias énekstílussal, amivel tolmácsolja a számokat. Nem baj az, ha valaki átéli a szövegeket, és játékossággal, valamint érzelmekkel tölti meg a sorokat. Luppi egyértelműen túlzásba esik ezúttal, minden egyes sornál meghal, a végeredmény pedig giccsessé válik.

A srácnak musicalekben kellene énekelni, ott erre van szükség. A heavy/power metal viszont alapvetően a tökösségről, az erőről szól. Az, hogy egy olasz trubadúr 50 percen keresztül drámázik, csak még unalmasabbá teszi az összképet. Nyilván sokan lesznek, akik ezt a giccstengert benyalják, de bocsánat, nekem ez sok. Míg egy Fabio Leone vagy egy Roy Khan meg tudja húzni a vonalat, hogy mikor kell leállni, Luppi erre ezúttal képtelen volt.

Pontszám: 5.5

Legutóbbi hozzászólások