Muse: The 2nd Law

írta Adamwarlock | 2012.12.09.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Helium 3

Weblap: http://muse.mu/

Stílus: Modern rock, Alternatí­v rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Matthew Bellamy - ének, gitár, szintetizátor Christopher Wolstenholme - basszusgitár, szintetizátor, vokál, ének (10. és 11. szám) Dominic Howard - dobok, szintetizátor
Dalcímek
01. Supremacy 02. Madness 03. Panic Station 04. Prelude 05. Survival 06. Follow Me 07. Animals 08. Explorers 09. Big Freeze 10. Save Me 11. Liquid State 12. The 2nd Law: Unsustainable 13. The 2nd Law: Isolated System
Értékelés

Valamiért nagyon nehezen vettem rá magamat erre a cikkre. Ez nem is igazán kifejezés, hiszen hónapokkal ezelőtt jelent meg a Muse hatodik nagylemeze, és egyszerűen nem volt semmilyen érkezésem akár egyetlen sort is leírni róla. Nem, nem egy szörnyű lemezzel állunk szemben, csak elsőre valahogyan úgy álltam hozzá, hogy teljesen fölöslegesnek éreztem a kiadványt. Aztán megnéztem őket élőben az Arénában, és úgy döntöttem, hogy mégiscsak kanyarintanom kell a ’The 2nd Law’-ról egy irományt, hiszen a világsajtóban is megosztó, de azért inkább pozitív recepcióval bír az új korong. A fő indok viszont mégiscsak ez: a Muse mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Nem egyértelmű tehát a megítélése a Matt Bellamy vezette csapat 2012-es kiadványának. Én is azt érzem, hogy ez a koncepció most egy kicsit mellément. Nincsenek rajta többségben rossz számok, sem nagy számban igazán negatív pillanatok, de mintha kicsit ellaposodott volna a koncepció. Mondom ezt úgy, hogy azért az élőben előadott dalok még erről a lemezről is kiválóan működnek, de a ’The 2nd Law’ nem tudja szerintem tartósan fenntartani a figyelmünket, ahogyan azt két elődje tette. Azt már előttem egymillió és egy ember elmondta, hogy a Muse néha már pofátlanul másolja a Queent. Most ez vagy bejön, vagy nem. Engem bevallom nem zavar, de megértem a fanyalgókat is. Az már jobban idegesít, hogy a U2-t is szemrebbenés nélkül leveszik. Miért zavaróbb ez, mint a Queen esetében? Nos, azért, mert a Brian May-t és Freddie Mercury-t művészet hitelesen másolni, míg Bono-t csak simán snassz. Félreértés ne essék, én szeretem az ír csapatot is, de azért na. Az a stílus csak nekik áll jól, lásd a Coldplay-t is pontosan ezért kell kihajítanunk oda ahová való, azaz a (zene)történelem szemétdombjára.

Éppen ezért bántó a Madness című nóta, és működik remekül a Panic Station. A Survival és a Supremacy hozzák a Muse-tól megszokott színvonalat, de keveslem őket a katarzishoz. Szerencsére az Explorers megmenti a csapat becsületét, és elindul a korong valami egészen jó irányba. Kár, hogy aztán a végén az egészet a hajunkra kenhetjük, ugyanis sikerül olyan hibákkal tönkrevágni az egész koncepciót, hogy a lemezt legszívesebben csak éknek használnám a konyhaajtó alá. Azért rendesen oda is sikerült b*szni a Liquid State-tel, ami pörgős, dinamikus, sodró lendületű és egyben súlyos tétel. Kár, hogy ilyen rövidke.

A posztmodern művészet sok mindenre ad magyarázatot, de a hülyeségre nem. A Muse  mindig is az a csapat volt, aki maga diktált egy divatot, saját úton járt, nem zavarta őket, hogy mi a menő jelenleg az alig kinyílt csipájú, zenei identitásukat tekintve még befolyásolható, kérdéses erkölcsű, zenetévén nevelkedő, apuci pénzén ájfonozó tini generációnál. Éppen ezért egy hatalmas morális bukásnak érzem Matt Bellamy részéről, hogy kvázi beállt egy sorba, és nekiállt dubsteppet nyomni, ráadásul még szarul is (mintha ezt lehetne jól). Most nem csak a két zárótételre gondolok, amik azon kívül, hogy műfajilag teljesen elütnek mindentől, ami a Muse-ban jó, hanem olyan unalmasak és vontatottak is, hogy utánuk még egy Castro-beszéd is üdítően hat. Szerencsére a lemez végére pakolták őket, de ugyanez a helyzet a Follow Me című dubstepbe oltott, valószínűleg méltán kiadatlan Alphaville szerzeményre is. Legalábbis csakis a német szintipop csapat írhatta rosszabb pillanatában, mert a Muse-tól nem várnék ennyire modoros, szirupos valamit, ami ráadásul egy olyan kort idéz meg, aminek emlegetésére minden jóérzésű ember hidegrázva sír fel.

Tehát a tizenháromból olyan hat számot sikerült eltalálni. Azok sem tökéletesek, de azért hol pusztán működőképesek, hol pedig parádésak. Néhány töltelék is belefért, mint a vasárnapi pulykába (lásd. Animals, Save Me), a többi meg horror. Kár érte. Szerintem a Muse annál többre érdemes, hogy vékonyan átlépje az átlagos kategóriát, de lecsússzon az igazán jó alkotásról.

Pontszám: 6