The Sword: Apocryphon

írta Tomka | 2012.12.08.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Razor & Tie Entertainment

Weblap: http://swordofdoom.com/

Stílus: Doom/heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
J. D. Cronise - ének, gitár Kyle Shutt - gitár Bryan Richie - basszusgitár, szintetizátor Santiago "Jimmy" Vela III - dob, ütőhangszerek
Dalcímek
1. The Veil of Isis 2. Cloak of Feathers 3. Arcane Montane 4. The Hidden Masters 5. Dying Earth 6. Execrator 7. Seven Sisters 8. Hawks & Serpents 9. Eyes of the Stormwitch 10. Apocryphon
Értékelés

Black Sabbath nélkül nincs metal zene, tudjuk jól: tisztelni kell hát őket, és kik lennének erre alkalmasabbak, mint maguk a metal zenészek? Sabbathiánus doom rockot tolni ma pedig már egyenesen menő, befutni se nehéz vele. Sikerült ez az austini The Swordnek is, még ha ’Age of Winters’ c. debütmunkájuk inkább a Sabbath zenéjét hipnotikusan monoton stoner metalba ágyazó Sleep jegyében fogant. Ám már rögtön a 2008-as második lemezen, a kritikai és közönségsikert egyaránt bezsebelő ’Gods of the Earth’-ön igyekeztek hátrahagyni a stoner világát, és áttértek a direktebb, könnyedebb fogalmazásmódra, még ha a kásásabb hangkép és az undergroundos attitűd sokkal inkább dominált azon a mai napig Sword-etalonnak minősülő kiadványon. Persze, a méretes fantasy-rajongónak számító J. D. Cronise vezette banda sikere korántsem Sabbath-plágiumon nyugszik – kellettek ide a mitológiai témájú, vagy akár a sci-fi vidékére elkalandozó szövegek, a ’70-es évek atmoszféráját csipőből szállító hangkép, az ügyesen facsart, emlékezetesre sikeredett riffek, valamint a roppant hangulatos, varászlatos borítók. Mindez elég volt ahhoz is, hogy a netes véleményáradatban kikapják maguknak a „hipster metal” jelzőt, ami minden bizonnyal a „divatmetalt” váltó kifejezés, és kiérdemléséhez elég az, hogy a banda George R.R. Martin referenciákat csempész dalszövegeibe, a Metallica előzenekaraként koncertezik, és nagyon retro zenét tol.

Stigmatizálás ide vagy oda, a lényeg az, hogy a The Sword az egyik legjobb ebben a múltidézős, retro vonulatban, anélkül, hogy túlságosan múltba révedő lenne a zenéjük, vagy szimpla fénymásolásra adnák a fejüket (mint pl. az Orchid). Legfrissebb munkájuk, az ’Apocryphon’ ráadásul újabb lépést tesz a közérthetőség irányába: a csapat talán legdirektebb, legslágeresebb dalcsokra ez. Köszönhetően annak, hogy a rendkívül szűk hangterjedelméről ismert Cronise a lehető legtöbbet hozza ki magából, és nem túl izgalmas hangszíne ellenére is képes egészen emlékezetes refréneket kicsiholni magából, így most nem csak 2-3, de majdnem az összes dal énektémája megülhet a rajongók fülében.

Habár a kritikák az önismétlést szokták a Sword szemére vetni, a zenekar csak annyit ismétel, amennyit szükséges: nyilván itt vannak a iommisra vett riffek, az újfent szemet gyönyörkedtető borító, a mitológiai utalások, valamint az a sajátosan elszállt, utazós hangulat, ami minden stoner vagy doom metalból levezethető zene sajátja. Ám ahogy a 2010-es konceptlemezük, a ’Warp Riders’ egyre jobban elbarangolt a klasszikus heavy metal irányába, úgy az ’Apocryphon’ még tovább megy az úton. Csak itt nem a Maiden, hanem a klasszikus rock a követendő példa: az Execratort hallgatva senki meg nem mondaná, hogy a csapat első lemeze még beborult Sleep-hangulatot árasztott. De a Hawks & Serpents se gyengébb rock ’n roll dal, Kyle Shutt gitárosék ezúttal pedig a gitárszólókra is jobban odafigyeltek. Lazább, könnyedebb a hangvétel az egész lemezen, megalomán koncepció se üli meg a korongot – Cronise egyébként is a hétköznapi életből merítette most témáit ahelyett, hogy eszképista fantasy-történetekkel tűzdelte volna meg a dalokat. Ezen a lemezen nincsenek olyan technikás, komplex momentumokkal megspékelt, progosra turbózott számok, mint a The Chronomancer I-II volt a ’Warp Riders’-en. Akad helyette viszont nyolcbites szintezitáror-szólammal felvezett címadó dal, ami akár a Rontó Ralph betétdala is lehetett volna.

Az ’Apocryphon’ többségét azonban a régimódi, jól bevált recept alapján komponált Sword-opusok teszik ki, a mázsás, dohos riffekkel súlyozott doom-dalok, hiszen a The Veil of Isis-től az Apocryphonig csak úgy sorjáznak az eltalált, mégis kisujjból kirázott gitártémák. Ezen a lemezen debütált Santiago Vela III, a turnézásba megfáradó Trivett Wingót váltó dobos, akinek játéka könnyen belesimul a ritmusszekciótól megszokott stílusba. Újdonságot ugyan nem hoz, de nem is kell neki: az olyan, egyenesen fülbemászó dalok, mint a Cloak of Feathers vagy az Arcane Montane ezt megteszik helyette.

Pontszám: 7.5