Woven Hand: The Laughing Stalk

írta Edeneye | 2012.11.30.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Glitterhouse Records

Weblap: http://www.wovenhand.com/

Stílus: Alternative / country / folk

Származás: Finnország

 

Zenészek
David Eugene Edwards - vocal, gitár, basszus Daniel McMahon - zongora Ordy Garrison - dob Elin Palmer - vonósok
Dalcímek
1. Long Horn 2. The Laughing Stalk 3. In the Temple 4. King O King 5. Closer 6. Maize 7. Coup Stick 8. As Wool 9. Glistening Black
Értékelés

Volt egyszer egy 16 Horsepower nevű zenekar. A 90-es évek közepén mondhatni ők voltak a jobb híján „alternatív country” megnevezéssel jelölt stílus legegyedibb képviselői és csúcsra járatói: az olyan lemezek, mint a 'Sackcloth 'n' Ashes' vagy a 'Secret South' minden időkre az amerikai underground zenei mozgalmak ékkövei lettek. És hogy miért? Mert a rendkívül karizmatikus énekes, David Eugene Edwards szinte tökéletes szintézisben tudta egyesíteni azt, amit az USA „árnyékos oldalának” nevezhetünk, azt az idegen, sejtelmes és félelmetesen ősi érzést, amelyet talán az első puritán telepesek érezhettek, amikor az Újvilág földjére tették a lábukat. Azt az egyszerre pesszimista és misztikus irányzatot, amelyből az amerikai géniusz olyan óriásai nőttek ki, mint Poe, Hawthorne, Bierce vagy Lovecraft. Egyszóval amit Grant Wood olyan megragadóan ábrázolt 1930-as „American Gothic” című festményén. 

Ha néhány szóval jellemezni akarnám az alternatív country-t, azt mondhatnám, hogy ez a konföderáció és a dél zenéje: egy olyan hangé, amely láthatóan az amerikaiság nevében lázad „Amerika” ellen, a progresszív jenki szellemmel szembeállítva egy hagyományőrző, babonás és misztikus érzületet. Ez a zene leginkább a kihalt és végtelen préri illatát hordozza, megterhelve mindazzal a sötét és megfoghatatlan örökséggel, amelyet a salemi boszorkányperek egykor volt puritán Amerikája jelent.

David Eugene Edwards a Woven Handdel nagyjából ott folytatta, ahol a 16 Horsepowerrel az ezredforduló körül abbahagyta - igaz a zene egyre inkább eltávolodott a country-tól. Minden lemeze egy valóságos mestermű volt: nem túlzok talán, ha azt mondom, a stílus más – egyébként szintén tehetséges képviselői – csak igen tisztes távolságból figyelhették a király „hódításait”. A Woven Hand ugyanis - talán ebből a körből egyedüliként – a tengeren túl is népszerű lett: nálunk például visszatérő vendégek, és rendszeresen teltházas koncerteket adnak. Az éppen tíz éves zenekarnak a 'The Laughing Stalk' már a hetedik albuma.

Az egész egyszerre teljesen egyéni és mégis meglehetősen ismerős: ismét egy új és eredeti inkarnáció, amely még a réges-régi fanok számára sem válik unalmassá. Ami engem először is meglepett, az a rengeteg ötlet és energia, ami ebből a frissnek nem éppen nevezhető projektben még mindig megtalálható – sőt, a 'Laughing Stalk' talán az eddigi legenergikusabb Woven Hand album. Minden eddiginél keményebb hangzású és rockosabb, sőt itt-ott még punkos beütések is megjelennek, mint például az As Woolban. Persze itt vannak a szokásos lírai pillanatok is, mint a Nick Cave-es, drámaian szentimentális zongorafutamokkal tarkított Maize-ban, vagy vegyük például ennek ellentétét, a kemény és post-punkos lendületű King O Kinget, ahol Edwards éneke egy kántáló szinte és őrült prédikátort idéz meg. Az album szerencsére megint rendkívül változatosra sikerült. Az elsőtől az utolsó trackig olyan, mintha pszichedelikus utazást tennénk dél szellemvárosaiban és alligátoroktól hemzsegő mocsaraiban; a végtelenül sötét erdőkben és szikkadt sivatagokban, valami özönvíz előtti járgánnyal, amelyet egy nagy szakállas texasi farmer vezet. Azt viszont nehéz felfogni, mi lehet ami ennyire frusztrálja David Eugene Edwards-ot: az egész lemezt – és egyébként mindent, amit valaha csinált – áthatja valami kiábrándult keserűség érzése.

Edwards szövegei egyébként rendkívül intelligensek, mélyen szimbolikusak és misztikusak, leginkább biblikus témákkal foglalkoznak, vagy valamilyen kapcsolatban állnak az Isten-élménnyel. Amire nem tértem még ki: David mélyen hívő keresztény, olyannyira, hogy a zenélést tulajdonképpen „evangelizációnak” fogja fel – persze ez csak annak fog feltűnni, aki nem puszta kikapcsolódásként hallgatja a mestert. Mielőtt bárki megijedne: a Woven Hand tökéletes ellentéte mindannak a sokszor valóban bárgyú és szellemtelen optimizmusnak, amelyet a „keresztény rockzenének” tulajdonítanak – inkább az a kirkegaardi nézet jut róla eszembe, miszerint a hit stádiumához való eljutás elkerülhetetlen lépcsőfoka a „végtelen rezignáció” állapota.

Pontszám: 8.5