Aerosmith: Music From Another Dimension!

írta meszo | 2012.11.13.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Columbia

Weblap: http://www.aerosmith.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Steven Tyler - ének, harmonika, zongora, dob, mandolin Tom Hamilton - basszusgitár, vokál, ének: Up on a Mountain Joey Kramer - dob, vokál Joe Perry - gitár, vokál, ének: Something, Freedom Fighter Brad Whitford - gitár, akusztikus gitár, vokál Közreműködtek: Russ Irwin - billentyűs hangszerek, vokál Julian Lennon - vokál: LUV XXX Lauren Alaina - vokál: Oh Yeah Mia Tyler - vokál: Beautiful Carrie Underwood - ének: Can't Stop Loving You Johnny Depp - vokál: Freedom Fighter Rick Dufay - gitár: Shakey Ground
Dalcímek
01. LUV XXX 02. Oh Yeah 03. Beautiful 04. Tell Me 05. Out Go The Lights 06. Legendary Child 07. What Could Have Been Love 08. Street Jesus 09. Can't Stop Loving You 10. Lover Alot 11. We All Fall Down 12. Freedom Fighter 13. Closer 14. Something 15. Another Last Goodbye
Értékelés

Előrebocsátom: az Aerosmith rajongók táborát erősítem. Mindezt csak azért éreztem szükségesnek előre leszögezni, mert az elkövetkezendő soraim (tudom, nem lőjük le előre a poént…) ha sok mindenről is, arról biztosan nem győzik meg a kedves Olvasót, hogy jómagam Tylerék favorizálói közé tartoznék. Pedig higgyétek el: ez tényleg így van!

A ’Music From Another Dimension’ „kínai demokrácia”-szerű időintervallumokat feszegető elkészülte egy hozzám ugyancsak közel álló, idén szintén új nagylemezzel jelentkező csapatot juttatott eszembe. Persze, hogy a Van Halenről van szó, és hát a „boston-i rosszfiúkra” majdnem annyira haragszom, mint az előbb felemlegetett holland származású testvérpár családnevét viselő zenekarra… A majdnem szó jelenlétét csupán néhány dolog indokolja. Egyrészt, ha a két banda lemezmentes éveit egészen pontosan összeszámoljuk, akkor az Aerosmith még így is nyer néhány évet (ha jelen esetben ember- avagy lemezszámba vesszük a ’Honkin’ On Bobo’ című feldolgozásalbumot, akkor nem is keveset), illetve véleményem szerint a jó múltkor kiadott ’Just Push Play’ azért távolról sem volt olyan egyértelmű, ’III’-szerű mellélövés, mint ahogy azt egyesek állítják. Mindezzel együtt persze tény, hogy nem is volt a legjobbjuk. Na de „ugorgyunk”, hiszen mi most mégiscsak az új album elemzése céljából ültünk össze…

Hogy milyen lett a vadonatúj lemez? Hát… azt hiszem, itt kezdődnek a bajok… Ilyen hosszú kihagyás, ennyi botrányokkal és konfliktusokkal befeketített esztendő után a korongot akarva-akaratlanul is mindenki a nagy visszatérésként fogja elkönyvelni magában. Csak hát, mint tudjuk: visszatérni nem egyszerű dolog, és nincs is mindig feltétlenül szükség rá. Nos, az Aerosmith-nek sem biztos, hogy meg kellett volna lépnie…

Legyünk korukból kifolyólag elnézőbbek velük szemben? Ugyan már! Egy hozzájuk hasonlóan veterán és multimilliomos zenekar már semmiféle szempontból nincs rászorulva egy új sorlemez kibocsátására, sőt, már azt is réges-rég megtehetnék, hogy egyszerűen csak fogják magukat és egy jól irányzott mozdulattal lehúzzák a rolót. Az új anyagot elhallgatva úgy vélem, lehet, hogy leginkább ez utóbbi lett volna a helyes döntés, és így talán nekünk is megmaradtak volna olyannak, amilyennek megismertük őket. Merthogy számomra a „Toxic Twins” és a többiek mindig is egyet jelentettek a blues alapú, laza, dögös amerikai hard rock zenével, ám sajnos úgy tűnik, hogy 2012-re ebből csak az amerikai és a (hard?) rock maradt meg…

Pedig a Luv XXX furcsa bevezetőjét követő berobbanásakor még kezdtem megörülni a hamisítatlanul „smith-es” gitártéma hallatán, ám lelkesedésemet hamar letörte a verzében és a refrénben egyaránt hallható „énekeljünk már rá valamit!” jellegű küszködés, ami miatt a dal alaposan meg lett fosztva az erényektől, ez pedig kapásból egy nyitás esetében (pláne ilyen szintű előadóktól) óriási hiba… „Sebaj, majd a következő nótától biztosan beindul a dolog!” - gondoltam tévesen, ugyanis a másik toxikus iker, Joe Perry által írt Oh Yeah egyáltalán nem pörgeti fel az eseményeket, sokkal inkább korosan, öregesen slattyog. Halkan megjegyezném, hogy ezekhez képest bizony az agyon-vissza kritizált ’Just Push Play’ első két szerzeménye (Beyond Beautiful, címadó) süt és ragyog…

Menjünk tovább: Beautiful! Itt már egyre inkább kezd felerősödni bennem az a gondolat, ami eddig csak óvatosan motoszkált, miszerint a félresikerült végeredmény egyik okozója nem más, mint a zenekar frontembere, Steven Tyler. Esetében a legnagyobb problémát még csak nem is hallhatóan megkopott orgánuma jelenti (bár pont az említett szerzemény refrénjében azért elég rendesen küzd az életéért …), ebből a szempontból ugyanis valóban lehetünk jóindulatúak és megértőek, hiszen az énekhang mégiscsak a leginkább elhasználódó instrumentum, és hát 64 év mégiscsak 64 év. De, mint mondtam, probléma címszó alatt még csak véletlenül sem erről van szó, hanem arról a tényről, hogy hősünk torkát az album teljes ideje alatt nem hagyja el egy értékelhető dallam sem. Ez pedig egy újabb kapitális hiba egy efféle, alapvetően dallamközpontú zene esetében. Azonban meg kell hogy mondjam, a többiek sem igazán tettek ki magukért.

Ennek végkifejlete pedig sok-sok unalmasan döcögő dal, fűszerezve jó néhány megfáradt lírai szerzeménnyel, amelyek közül véleményem szerint nem egyet nyugodt szívvel lehagyhattak volna. Ami biztos, hogy bőven ráfért volna az anyagra némi szelektálás, ugyanis 15 dal ebben a formában egész egyszerűen sok, sőt rengeteg!

Ezen kívül még sok rosszat tudnék írni az Aerosmith visszatéréséről, ám ezt mégsem teszem meg. Hogy miért? Mert a 'Permament Vacation'-'Pump'-'Get A Grip' triumvirátus oly’ mértékben meghatározó életemben, amiért cserébe talán még a „másik dimenzió zenéjét” is hajlandó leszek elfelejteni egyszer. Addig azonban sajnos kénytelen leszek pontszámom formájában egy kiadós hidegzuhanyt zúdítani a csapatra, mert úgy érzem, ki kell mondanom az igazságot: ez a lemez nem sikerült!

Pontszám: 5