Horisont: Second Assault

írta Tomka | 2012.11.09.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Rise Above Records

Weblap: http://www.myspace.com/horisont

Stílus: Hard rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Nem tudom, mit szívnak ezek a svédek, de hogy mostanában ők tolják a legjobban a ’60-as, ’70-es évek szellemét megidéző retro rockot, az tuti. A vérükben folyik ez a lazán csorgatott gitárszólókkal és megsavazott riffekkel kimart műfaj, amely a Sabbath Paranoidjának kapkodó lendülete és a LedZep blues-rockos erőriffjei közé lőhető be leginkább. A két végletet a svéd retro rock-vonulat két nagyágyúja, a Graveyard és a Witchcraft képviseli, de míg a Graveyard a metalosra keményített blűzt pengeti érzéssel, a Witchcraft pedig a Pentagram-féle proto doomot hajlítja pszichedelikus misztikába, a Horisont a sabbathi tradíciót inkább a klasszikus heavy metal felé tolja el. Igaz, hogy a Horisont muzsikájának gyökerei szintén a Hendrix által lefektetett alapokig nyúlnak, de a svédek hatásaik közé sorolhatják a Thin Lizzy veretes ikergitár-harmóniáit csakúgy, mint a Deep Purple klasszikus hard rockját.

A folytonos Sabbath-utalásokat elsősorban Axel Soderberg énekes révén érdemli ki a Horisont: Soderberg olyan, mintha Ozzy heavy metal énekesnek született volna. De Axel nem egy az egybeni replikája Ozzy-nak, mint Andy Alkman (Hellfueled): habár hangszínében ott lapul az ozzys báj, hangfekvése okán témáival inkább a horizontot súrolja. Egyszerre van meg benne a blues keserve, a heavy metal nagyvonalúsága és a hard rock dallamérzéke – elsősorban ez az ötvözet garantálja azt, hogy a Horisont kiemelkedik a retro-vonulatból. Mert a svédek nosztalgia áztatta múltidézése pofátlanul slágeres hangnemben folyik: az akár ars poeticának is beillő Time Warrior, a menetelő ritmusra szabott The Road To Cairo, vagy éppen az iommisra kevert riffekkel operáló On the Run nem csak kidomborítja a piszkos-éles gitárjátékot, de Soderberg magasfekvésű litániái gondoskodnak arról is, hogy legyen mit énekelnie a veszkócsizmás, famernadrágos retro-rockereknek.

Az addiktív dallamformálás mellett két dolog menti a svéd legényeket a múltba révedés vádjától: hogy hatásaikat sok helyről merítik, és hogy azokat sokkal feszesebb, metalosabb attitűdbe csomagolják. A svéd retro rock egyik nagy előnye, hogy habár az analóg hangzásban és a külcsínben tökéletesen idézi meg egy letűnt kor miliőjét, addig a zenekarok vehemenciája már az új évezredbeli megnövekedett agresszió-faktorhoz igazodik. Ezért lehet, hogy a Graveyard keményebb, mint egy power metal banda, és a Horisontot se kell félteni – persze ők is alapvetően a hard rock felségterületén mozognak, és ami azt illeti, a fojtott hangú blues-balladákhoz is értenek. A Watch Them Die például Fleetwood Mac ízesítésű, gyönyörű kis mocsokság, míg a Crusaders of Death megkapóan búsongó, elvágyódó ballada, megint csak Soderberg vokálharmóniájával átitatva.

Charlie Van Loo és Kristopher Molle ügyesen egyensúlyoznak az ikergitárokra szerzett, dallamdús szólók, a bluesosan odacsípett színezések és a tripre invitáló riffek között – gitárjátékuk a ’Second Assault’ másik fegyverténye. Pont ezt a sokszínűséget szokták a Horisont szemére vetni, hogy csak egymás hegyére-hátára dobálják a felismerhető elődök nyomán komponált dalokat – de ez a változatosság egyben a lemez előnye is, hiszen a felpörgetett, Burn-gyorsaságú dalokat ugyanúgy megkapjuk, mint a Thank You-féle intim pillanatokat. Tény, hogy az időutazás mellett döntő svéd zenekarok közül nem a Horisontra voksolnék, ha meg kéne védeni eredetiség dolgában a mundér becsületét (nevezetesen, hogy nem puszta fénymásolásból áll ezen bandák repertoárja), de a ’Second Assault’ profin megírt dalainak köszönhetően olyan bűnös élvezet marad, amiről nem szívesen mondana le a rockzene aranykorát szerető rockerember. A srácok tökéletesen idézik meg azt az időt, amikor a rock ’n roll még csak szimpla rockzene volt, digitális effektek, szimfonikus műbetétek és szénné torzított soundok nélkül. Mikor pár srác csak összejött, írt pár dalt, sörözött és turnézott egyet, és senkit nem érdekelt, hogy azt a riffet vagy gitárhangzást éppen melyik sráctól tanulta, vagy hogy a vokalista kiköpött olyan, mint az a furcsa birminghami csávó. A Horisont egy lemezen árulja azt, ami jó volt ebben a korszakban, és ezért nem lehet mást tenni, mint hátradőlve élvezni a második támadásukat.

Pontszám: 7.5