Galneryus: Angel of Salvation

írta Tomka | 2012.11.08.

Megjelenés: 2012

Kiadó: VAP Records

Weblap: http://galneryusyumacher.com/

Stílus: Neoklasszikus power metal

Származás: Japán

 

Zenészek
Masatoshi Ono - ének Syu - gitár Yuhki - billentyű Taka - basszusgitár Junichi Sato - dob Vendég: Akane Liv - ének (9. szám)
Dalcímek
1. Reach to the Sky 2. The Promised Flag 3. Temptation Trough the Night 4. Lonely as a Stranger 5. Stand Up for the Right 6. Hunting for Your Drea 7. Lament 8. Infinity 9. Angel of Salvation 10. Longing
Értékelés

A japán power metal maga a túlzás. Itt mindenből több van, mint kellene: az énekesek magasabbra merészkednek, mint Tony Kakko a Blank File-ban, a gitárosok többet szólóznak, mint a Dragonforce őrültjei, a ritmusszekció pedig gyorsabban alapoz, mint a germán speed metal kiötlői. A power metal pátosz iránti szeretete itt imádattá forr, a zene nem csak felemel, de az égbe röpít. Persze, ez már csak egy kis lépés például az európai power metal túlzásaihoz képest, amit akár egy vállrándítással is elintézhetnénk: hiszen aki szereti az „erőmetal” ezen ágát, akkor pont ezeket szereti benne. A Galneryus pedig túlteljesíti a tervet, és mindenből bőven adagol: neoklasszikus ízű power metaljában a padláson járó énektémák, shred-gitárhősöket megszégyenítő szólóhegyek és nem utolsósorban, tonnaszámra írt ragadós dallam akad.

Probléma csak egy volt – de mint kiderült, az nem is Yama-B énekes távozása, csupán a ’Phoenix Rising’ című lemez. Ami nem sikerült éppen fényesen: a klasszikus rock fordulatainak beemelésével hiába tágították stílusukat a japánok, egyszerűen a dalok nem ütöttek akkorát, mint ahogy az tőlük elvárható lenne. De ezért bőven kárpótol az ’Angel of Salvation’, amit nyugodtan odarakhatunk a zenekar legjobbjai mellé. A japánok visszatértek a szimfonikus, neoklasszikus power metalhoz, és még nagyobb elánnal tolják azt, mint korábban: már rögtön a filmzenés, epikától csöpögő Reach To The Sky intrója, majd az azt követő, szinte kötelezően speed metalos beütésű The Promised Flag leszögezi, hogy itt a Malmsteen-féle, gitárcentrikus metal és az a sebességmániás, Stratovarius-féle power metal ad egymásnak randevút.

A „kényes pont”, Masatoshi Ono is jobban teljesít, mint múltkor: habár az eredetiség receptjét továbbra sem találta meg a felkelő nap fényében, de legalább tudja, hogyan kell odaragasztani nem csak a refréneket, de még a verzéket is a gyakorlott power metal hallgatók memóriájába. De egy valamit nem árt leszögezni: hiába az angol dalcímek, Ono a korong nagyobbik szeletén bizony japánul énekel, így akinek a metal zene és a japán nyelv összeférhetetlennek tűnik, az csak óvatosan vágjon bele a hallgatásba. Aki viszont félreteszi ódzkodását, annak csakis pozitív csalódásban lehet része, mert ugyan azt nem állítanám, hogy a Galneryus jön, lát, és megreformálja a sokat látott műfajt, viszont tagadhatatlan: náluk profibban nem csak Japánban, de talán az öreg kontinensen is kevesen művelik ezt a stílust. Rajtuk nem érződik az, hogy elunták volna a már jól ismert műfaji fordulatokat: inkább még nagyobb sebességgel és még technikásabban játsszák azokat, miközben a magas regisztereken játszó dallamformálás és a neoklasszikus melódiakényszer gond nélkül köszön vissza a dalokban.

Ami azt illeti, a Galneryus ezúttal a szimfonikus fogalmazásmódot hangsúlyozza: a vonósok a legtöbb dal hátterében emelik a hangulatot, még akkor is, ha nem játszanak olyan központi szerepet a dallamvezetésben, mint mondjuk a Rhapsody-nál. Ebből a szempontból (és sok másból is), egyértelműen a címadó dal a lemez csúcspontja: a Csajkovszkij Hegedűversenyét átdolgozó, 14 perces megaopusban felvonul minden tipikus Galneryus-fordulat a melankolikus, de mégis szárnyaló énekmelódiáktól kezdve a romantikus gitárjátékon át a komplex billentyűfutamokig. A japánok zenéje viszont nem csak azért érdekes, mert frappánsan mondja fel a kötelező stílusjegyeket, hanem mert képesek az átlagban 6-7 perces (!) dalaikat végig izgalmassá tenni. Ha kell, egy műfajidegen billentyűszólóval, ha kell, a basszusgitár előléptetésével, vagy az amerikai power metal keményvonalas riffelésének megidézésével, de mindig feldobják valamivel a számot. Ezért lehet megbocsájtani a homogén összképet, aminek jegyében első hallgatásra még kissé egybefolynak a dalok. Ám ha más nem, az egyéni hangszeres teljesítmények kárpótolnak: a bonyolult szólókat is játszi könnyedséggel eltekerő Syu, az ’Angel of Salvation’-ön gyakran a ’70-es évek szintetizátor-hangzásához visszanyúló Yuhki, a duplázást soha el nem unó Sato, valamint a 2010-es igazolású, de a sorba tökéletesen beillő Taka basszsugitáros egytől egyig kitesz magáért.

Pontszám: 8