Seven Kingdoms: The Fire Is Mine

írta Mike | 2012.11.07.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nightmare Records

Weblap: http://sevenkingdoms.net/

Stílus: Power/Speed Metal

Származás: USA

 

Zenészek
Sabrina Valentine - ének Camden Cruz - gitár Kevin Byrd - gitár Aaron Sluss - basszusgitár Keith Byrd - dobok
Dalcímek
01. Beyond The Wall (intro) 02. After The Fall 03. Forever Brave 04. Flame Of Olympus 05. Symphony Of Stars 06. The Fire Is Mine 07. Kardia 08. Fragile Minds Collapse 09. In The Twisted Twilight 10. A Debt Paid In Steel 11. The King In The North
Értékelés

Irgum és burgum. Bizonyára te is találkoztál már nem egyszer olyan lemezzel, amely könnyen lehetne akár mestermű is, ám egy jelentős összetevője hibádzik, ekképp csorbítva a Tökéletes Élményt. És dühít téged a gondolat, hogy többet is ki lehetett volna hozni belőle… Példának okáért a Dream Theater 1999-ben kiadott ’Scenes From A Memory’ csúcsalbumának enervált hangzása korántsem ér fel a muzsika zsenialitásához. A ’91-es ’Twilight Of The Gods’ című Bathory-hőseposz nimbuszát Quorthon hamiskás kappanéneke rontja le. Az egyszeri álmodozó ilyenkor elképzeli, hogy a felsőkategóriás progresszív metal dalcsokor miként dörrenne meg egy kristálytiszta hangzással; a svéd kultuszkorong vikinghimnuszai pedig hogyan kapnának szárnyra Eric Adams királyi torkának tolmácsolásában…

No, és itt van tárgyalt lemezünk az amerikai Seven Kingdomstól: adott a jóféle zenei alapanyag, amire esetünkben egy középszerű énekhang teszi fel a nem túl fényes koronát, én meg kissé bosszús vagyok, mert ilyesformán „a helyzeteiket nem tudták gólra váltani”. Főként, hogy ebben a szikár power/speed környezetben üdítő színfolt a női ének. Vagyis lenne… Arról van szó ugyanis, hogy Sabrina Valentine őszőkesége nem egy kiemelkedő hang tulajdonosa, sőt mi több puha énekstílusa sem igazán kompatibilis ezzel a karcos-sallangmentes muzsikával, így aztán az „elszalasztott lehetőség” konklúziójára jutottam az utolsó hangok lecsengésekor. A fenti okoskodáshoz visszakanyarodva: azt azért nem gondolom, hogy egy lényegesen nívósabb énekessel máris klasszikust avathatnánk a ’The Fire Is Mine’ képében, a pozitív összképen azonban kétségkívül sokat javítana.

A kesernyés bevezető ellenére nemhogy nem rossz, hanem kifejezetten élvezetes zenét kapunk a floridai ötös fogattól. A mitikus-misztikus névre keresztelt csapat 2007-ben alakult, s a nem kevésbé kardcsörgetős címmel megáldott ’The Fire Is Mine’ immáron a harmadik anyag a sorban. Mindennemű műfajbéli skatulyánál többet elárul ama tény, hogy 2010-ben a Blind Guardiant kísérték el annak tengerentúli turnéjára; egyszóval amerikai létükre meglehetősen európai, azon belül is inkább germános típusú speed metalt játszanak, s nem nagyon tévedünk, ha egy leheletnyivel szigorúbb, riffelősebb Helloweent képzelünk magunk elé. Természetesen az US power-hatások sem hiányozhatnak, leginkább az Iced Earth és valamelyest a nemrég jól megdicsért Dark Empire horzsolóbb világa is visszaköszön a Seven Kingdoms zenéjében. Ahogy egy csipetnyi thrash is, csupán jelzésértékkel…

A női ének ellenére senki se számítson tehát gótikus pink-pomádéban pancsoló, angyalarccal áriázó „fímélfrontid” metalra, itt aztán szüntelenül betonoznak a jobbára szélsebes számok, s mindössze az egy szem ballada (Kardia) ad némi szusszanásnyi időt. Éppen ezért úgy vélem – mint ahogy arra fentebb már kitértem –, Valentine kisasszony popos hangjával bizony bakot lőttek; egy olyasféle karakteres és elsöprő erejű énekstílus sokkal inkább illenék ide, mint például a Kobra And The Lotus-os Brittany Paige-é, hogy ügyeletes nagyasszonyunkat, Floor Jansent már ne is említsem. Mert a talpalávaló amúgy roppant böcsületes! Mindenki megtalálhatja a kedvencét, kezdve a Helloween/Gamma Ray-vonal szellemében fogant speed himnuszoktól (Flame Of Olympus; Symphony Of Stars) a Nevermore-súlyú riffekben gazdag power zúzdákig (The Fire Is Mine; Fragile Minds Collapse) bezárólag. Az Epicára hajazó epikus finálé, az operás kórusokkal dúsított The King In The North jellegzetes riffjeit pedig akár az Iced Earth-főnök Jon Schaffer is írhatta volna. (Sabrinának azonban jár a körmös: a „Vengeance takes us all!”, és az ehhez hasonló dörgedelmes sorokat egész egyszerűen nem lenne szabad ilyen vérszegény miákolással előadnia.

Az album egyértelműen legnagyobb slágere a George R. R. Martin-féle Trónok harca ihlette After The Fall, amelyben a könnyen berögzülő refrén mellett kiváló férfikórusokat is kapunk, ezekből több elkélne a lemezen. A szólójátékot hallgatva pedig egyértelművé válik, hogy embereink az anyatej mellé a Weikath/Hansen-gitáriskolát is jól magukba szívták, némely dalban viszont durvább, staccatós riffek is felütik a fejüket, máshol manowaros galoppozások, a Fragile Minds Collapse-ben meg simán lekopírozzák az Eagle Fly Free (Helloween) dobkiállását. Ejnye. Jóllehet Sabrinát tartom a banda (és a korong) gyenge pontjának, a lírai Kardia-ban tényleg szépen énekel, itt nyújtja a legjobb teljesítményét; mindez jól mutatja, hogy a finomabb akkordbontogatások mellett érvényesül igazán lágyabb hangja.

A legendás tampai Morrisound stúdióban felvett anyagot tehát nyugodt szívvel ajánlom a power/speed stílus híveinek, hisz nem kizárt, hogy velem ellentétben sokaknak épp a női ének unikális mivolta teszi majd vonzóvá azt.

Pontszám: 6.5