Seven Kingdoms: The Fire Is Mine

írta Mike | 2012.11.07.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nightmare Records

Weblap: http://sevenkingdoms.net/

Stílus: Power/Speed Metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Irgum és burgum. Bizonyára te is találkoztál már nem egyszer olyan lemezzel, amely könnyen lehetne akár mestermű is, ám egy jelentős összetevője hibádzik, ekképp csorbítva a Tökéletes Élményt. És dühít téged a gondolat, hogy többet is ki lehetett volna hozni belőle… Példának okáért a Dream Theater 1999-ben kiadott ’Scenes From A Memory’ csúcsalbumának enervált hangzása korántsem ér fel a muzsika zsenialitásához. A ’91-es ’Twilight Of The Gods’ című Bathory-hőseposz nimbuszát Quorthon hamiskás kappanéneke rontja le. Az egyszeri álmodozó ilyenkor elképzeli, hogy a felsőkategóriás progresszív metal dalcsokor miként dörrenne meg egy kristálytiszta hangzással; a svéd kultuszkorong vikinghimnuszai pedig hogyan kapnának szárnyra Eric Adams királyi torkának tolmácsolásában…

No, és itt van tárgyalt lemezünk az amerikai Seven Kingdomstól: adott a jóféle zenei alapanyag, amire esetünkben egy középszerű énekhang teszi fel a nem túl fényes koronát, én meg kissé bosszús vagyok, mert ilyesformán „a helyzeteiket nem tudták gólra váltani”. Főként, hogy ebben a szikár power/speed környezetben üdítő színfolt a női ének. Vagyis lenne… Arról van szó ugyanis, hogy Sabrina Valentine őszőkesége nem egy kiemelkedő hang tulajdonosa, sőt mi több puha énekstílusa sem igazán kompatibilis ezzel a karcos-sallangmentes muzsikával, így aztán az „elszalasztott lehetőség” konklúziójára jutottam az utolsó hangok lecsengésekor. A fenti okoskodáshoz visszakanyarodva: azt azért nem gondolom, hogy egy lényegesen nívósabb énekessel máris klasszikust avathatnánk a ’The Fire Is Mine’ képében, a pozitív összképen azonban kétségkívül sokat javítana.

A kesernyés bevezető ellenére nemhogy nem rossz, hanem kifejezetten élvezetes zenét kapunk a floridai ötös fogattól. A mitikus-misztikus névre keresztelt csapat 2007-ben alakult, s a nem kevésbé kardcsörgetős címmel megáldott ’The Fire Is Mine’ immáron a harmadik anyag a sorban. Mindennemű műfajbéli skatulyánál többet elárul ama tény, hogy 2010-ben a Blind Guardiant kísérték el annak tengerentúli turnéjára; egyszóval amerikai létükre meglehetősen európai, azon belül is inkább germános típusú speed metalt játszanak, s nem nagyon tévedünk, ha egy leheletnyivel szigorúbb, riffelősebb Helloweent képzelünk magunk elé. Természetesen az US power-hatások sem hiányozhatnak, leginkább az Iced Earth és valamelyest a nemrég jól megdicsért Dark Empire horzsolóbb világa is visszaköszön a Seven Kingdoms zenéjében. Ahogy egy csipetnyi thrash is, csupán jelzésértékkel…

A női ének ellenére senki se számítson tehát gótikus pink-pomádéban pancsoló, angyalarccal áriázó „fímélfrontid” metalra, itt aztán szüntelenül betonoznak a jobbára szélsebes számok, s mindössze az egy szem ballada (Kardia) ad némi szusszanásnyi időt. Éppen ezért úgy vélem – mint ahogy arra fentebb már kitértem –, Valentine kisasszony popos hangjával bizony bakot lőttek; egy olyasféle karakteres és elsöprő erejű énekstílus sokkal inkább illenék ide, mint például a Kobra And The Lotus-os Brittany Paige-é, hogy ügyeletes nagyasszonyunkat, Floor Jansent már ne is említsem. Mert a talpalávaló amúgy roppant böcsületes! Mindenki megtalálhatja a kedvencét, kezdve a Helloween/Gamma Ray-vonal szellemében fogant speed himnuszoktól (Flame Of Olympus; Symphony Of Stars) a Nevermore-súlyú riffekben gazdag power zúzdákig (The Fire Is Mine; Fragile Minds Collapse) bezárólag. Az Epicára hajazó epikus finálé, az operás kórusokkal dúsított The King In The North jellegzetes riffjeit pedig akár az Iced Earth-főnök Jon Schaffer is írhatta volna. (Sabrinának azonban jár a körmös: a „Vengeance takes us all!”, és az ehhez hasonló dörgedelmes sorokat egész egyszerűen nem lenne szabad ilyen vérszegény miákolással előadnia.

Az album egyértelműen legnagyobb slágere a George R. R. Martin-féle Trónok harca ihlette After The Fall, amelyben a könnyen berögzülő refrén mellett kiváló férfikórusokat is kapunk, ezekből több elkélne a lemezen. A szólójátékot hallgatva pedig egyértelművé válik, hogy embereink az anyatej mellé a Weikath/Hansen-gitáriskolát is jól magukba szívták, némely dalban viszont durvább, staccatós riffek is felütik a fejüket, máshol manowaros galoppozások, a Fragile Minds Collapse-ben meg simán lekopírozzák az Eagle Fly Free (Helloween) dobkiállását. Ejnye. Jóllehet Sabrinát tartom a banda (és a korong) gyenge pontjának, a lírai Kardia-ban tényleg szépen énekel, itt nyújtja a legjobb teljesítményét; mindez jól mutatja, hogy a finomabb akkordbontogatások mellett érvényesül igazán lágyabb hangja.

A legendás tampai Morrisound stúdióban felvett anyagot tehát nyugodt szívvel ajánlom a power/speed stílus híveinek, hisz nem kizárt, hogy velem ellentétben sokaknak épp a női ének unikális mivolta teszi majd vonzóvá azt.

Pontszám: 6.5