Danko Jones: Rock and Roll Is Black and Blue

írta Adamwarlock | 2012.10.02.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Bad Taste Records

Weblap: http://www.dankojones.com

Stílus: Hard Rock

Származás: Kanada

 

Zenészek
Danko Jones - ének, gitár John "JC" Calabrese - basszusgitár Adam"Atom" Willard - dobok
Dalcímek
01. Terrified 02. Get Up 03. Legs 04. Just A Beautiful Day 05. I Don't Care 06. You Wear Me Down 07. Type Of Girl 08. Always Away 09. Conceited 10. Don't Do This 11. The Masochist 12. I Believed In God 13. I Believed In God (outro) 14. In Your Arms (bónusz)
Értékelés

2002-ben látott napvilágot a Danko Jones első stúdióalbuma, a ’Born a Lion’. Nyers, lecsupaszított hangzás, tufa-egyszerű riffek, kissé undergroundos hangulat és féktelen bulizás jellemezte ezt a még kissé gyerekcipőben járó próbálkozást. Akkor még talán a névadó/frontember sem gondolta, hogy tíz év múlva töretlen sikerrel adják ki immáron hatodik nagylemezüket, méghozzá tekintélyes koncertmúlttal, nemzetközi fellépésekkel – beleértve Európa legnagyobb fesztiváljaival – a hátuk mögött. A Danko Jones név mára lassan branddé növi ki magát, és Nyugat-Európában már nem is létezik olyan hely, ahol ne léptek volna még fel a kanadai srácok. Hogyan is telt ez a tíz év? A ’Born a Lion’ még hangosabb folytatást ért meg a ’We Sweat Blood’ képében, majd 2006-ban a trió felülmúlta önmagát, és kiadta minden idők egyik legtökösebb rocklemezét, a ’Sleep Is The Enemy’-t. A kiadvány előtt a közönség és a kritikusok is egy emberként tisztelegtek, s a csapat megkapta a neki járó hírnevet és elismertséget a szakmában. Beindultak a tengerentúli turnék is, az együttes népszerűsége pedig töretlenül ívelt felfelé. A 2008-as ’Never Too Loud’ némileg visszaesést mutatott az együttes stúdióbeli teljesítményét tekintve, de két évre rá minden hibájukat kompenzálták a hibátlan ’Below The Belt’-tel, ami még magasabb szintre lökte a fiúk renoméját.

2012-t írunk. Kanadából ismét megérkezett a Danko Jones legújabb kiadványa, amit ’Rock and Roll Is Black and Blue’-ra kereszteltek. Időközben Dan Cornelius kikerült a csapatból… Nem is tudom, hogy mer-e még valaki egyáltalán jelentkezni hozzájuk dobosnak, hiszen Danko és JC öt szál ütőslegényt rágott meg, nyelt le és köpött ki az idők során. Szerencsére akadt utód, méghozzá Adam „Atom” Willard személyében (Rocket from the Crypt, The Special Goodness, The Offspring, Angels & Airwaves, Social Distortion), aki kezdetben csak beugrott befejezni a legutóbbi turnét, azonban tavaly óta egyszerűen leragadt a kanadaiaknál. A 2012-es anyagot már vele vették fel, és mi tagadás, Adam kiváló munkát végzett a bőrök mögött.

A Danko Jones zenéje azért nem sok változatosságot rejt magában. Sajnos a mai zenei közegben a tökös nóták nem elegek a felszínen maradáshoz, azonban aki ismeri az együttest, tudja, hogy névadója a kétezres évek talán legszuggesztívebb, legenergikusabb és legőrültebb frontembere. Ez a banda élőben az igazi. Akkora bulit tudnak csapni, hogy szabályosan leszakad a mennyezet a szórakozóhelyeken. Ellenben nem feltétlenül áll jól nekik, ha el akarnak rugaszkodni a saját maguk által kitalált és csúcsra járatott háromakkordos műfajtól. A képlet nem más, mint a lehető legprimkóbb, de legfogósabb riffek, rá szöveg a szerelemről, szakításról, felebarátaink fizikai bántalmazásáról és nem utolsó sorban a szexről. 2008-ban megpróbáltak kicsit a szokásostól elrugaszkodni, aminek az lett az eredménye, hogy a kritikusok szépen lehúzták a retyón a ’Never Too Loud’-ot, és nagyjából a Code of The Road-on kívül az egész lemezt eltévelyedésnek minősítették. A ’Below the Belt’ visszatért a Thin Lizzy-s, AC/DC-s sémákat követő, punkkal átitatott energiakitöréshez, amit már a kritikusok is inkább lenyeltek.

A ’Rock and Roll Is Black and Blue’ egy újabb kisérlet Danko Jones-tól, hogy egy kicsit mást alkosson. Zeneileg az új anyag nem tér el a társaitól, de a hangulata merőben más, mint az ezt megelőző kiadványoké. Több lett a mélyebb szöveg, inkább a lírai hangvétel dominál, feltűnnek az elnyújtott dallamok. Míg az előző nagylemez a metal felé nyitott, addig a ’RARIBAB’ inkább alteresebbre sikerült. Emellett Danko elkövetett egy hibát: megpróbált énekelni. Minek? Hiszen nem tud. Sohasem tudott. Már a kezdő Terrified-ban ráncoltam a homlokomat, hogy ez hogyan történhetett. Szerencsére maximum kettő darab számban kell ettől szenvednünk, a többiben kapjuk a megszokott gonosz Danko odamondásokat. Zeneileg viszont egyértelműen fejlődést mutat a csapat. Adam a dobok mögött néhol egészen zseniális pörgetéseket használ, Mr. Jones pedig sokkal több érzéssel játszik a gitáron, mint eddig bármikor. Kiválóan ötvözi a hard rock riffeket és blues hajlításokat, amivel sajátos soundot és hangulatot teremtett… JC pedig még mindig eszméletlenül profi.

Mint mindig, a hangzás tökéletes, úgyhogy járna egy egészen kiemelkedő pontszám a profi munkáért, azonban úgy érzem, Danko Jones ezúttal nem érdemli meg a tűzijátékot. Erre az albumra az egészen kiváló dalok mellett jutott néhány töltelékszám is, ami nekem a minden percben újat és újat mutató ’Below the Belt’ után kissé csalódást jelent. A Terrified, a Legs, a Don’t Do This meglehetősen középszerű alkotások, és a You Were Me Down/The Masochist páros is „csak” szimplán jók. Szerencsére jön a felmentő sereg a ’Sleep Is the Enemy’-t idéző Get Up-pal, a Foo Fighters-es (és AC/DC-t lenyúló) Always Away-jel, a 2010-es korong hangulatában íródott Type of Girl-lel, valamint három óriási slágerrel a Just a Beautiful Day, a Conceited és a záró, enyhén blaszfém I Believed In God képében.

Tehát a lemez nagy része még így is pozitív, ha nem éppen egészen kiváló, de a Danko Jones évek óta a konzisztensen kiemelkedő minőségű lemezeiről volt híres. Én úgy érzem, lehet, hogy várni kellett volna még egy fél évet a CD kiadásával, hogy a dalok még jobban csiszolódjanak. Ettől függetlenül a ’RARIBAB’ sok helyen egyenesen brillírozik, de ezúttal a koncepció gyengébb pontjai is előtérbe kerültek. Az meg, hogy az USA-ban miért ismeretlenek még mindig, az továbbra is rejtély.

Pontszám: 7