fbpx

ZZ Top: La Futura

írta Adamwarlock | 2012.09.26.

Megjelenés: 2012

Kiadó: American Recordings/ Sony Music

Weblap: http://www.zztop.com

Stílus: Blues Rock/Blues/Southern Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Billy Gibbons - gitár, ének, zongora Dusty Hill - basszusgitár, vokál Frank Beard - dobok vendégek: James Harman - harmonika D. Sandy és Joe Hardy - zongora/B3
Dalcímek
01. I Gotsta Get Paid 02. Chartreuse 03. Consumption 04. Over You 05. Heartache in Blue 06. I Dont Wanna Lose Lose You 07. Flyin High 08. Its Too Easy Manana 09. Big Shiny Nine 10. Have a Little Mercy
Értékelés

Kilenc évet kellett várnia a boogie rajongóknak, hogy Gandalf és Dumbledore szakálldublőrei ismét lemezt rögzítsenek. Egy die-hard rajongónak ez kibírhatatlan időintervallum, de hát így jártunk. A rock-blues egyik legikonikusabb formációja visszatért, hogy bebizonyítsa, 2012-ben is van még keresnivalójuk a könnyűzenei bizniszben. Most nincs velük az Eliminator névre keresztelt csodajármű, de nem is kell, mert a ’La Futura’ teljesen más műfajban utazik.

Ez az album a legelső az ZZ Top pályafutása során, amelynek produceri munkáit nem Billy Gibbons vagy a 2006-ban a mókuskerékből kiszálló, Bill Ham látta el. Most a keverőpultok mögé Rick Rubin ült, aki kinézetéből adódóan nagyon passzolt a bőszőrzetű társasághoz. Nem vagyok minden Rubin-munkával elégedett (főleg azzal nem ahogyan a „talicskát” tolja), de a ’La Futura’-val sikerült véghez vinnie azt a koncepciót, amit a trió visszatérésként tervezett. A cél nem volt más, mint a korai ZZ Top hangulatának és zenei miliőjének megidézése. Ezt pedig maradéktalanul elérték, méghozzá kiváló minőségben: a lemez csodálatosan szól.

Gibbons bátyó gitáron még mindig utánozhatatlan. Technikailag sohasem csinált bravúrokat, azaz első ránézésre nem, hiszen nincs az a pénz, amiért a fószert ki lehetne ugrasztani a blues-pentaton skálából, de gitáros legyen a talpán, aki ilyen érzéssel tud játszani. Az ő legnagyobb erénye a tökéletes blues-rock hangzás és hibátlan hangulat. A riffjei most is zseniálisak, kemények, ha kell megdörrenek, vagy ha a helyzet úgy kívánja lazán lebegnek. Az ő játékával lehet leginkább elkapni a boogie-t. A hangjának szerintem meg különösen jót tesz az idő. Sohasem vártunk tőle technikailag igazából semmit, mert a csapat texasi, southern feelingjéhez semmiféle oktávváltás nem dukál, csak whiskyszagú, öblös, reszelős morgás. Ahogy Gibbons csinálja, az pedig több egyszerű torokköszörülésnél. Egy ilyen behatárolt technikában is képes játszani a hangjával, ez pedig már igazi művészet.

A dalszövegek persze nem túl mélyek… de ne is számítsunk a keresztény eszkatológia elemzésére olyan csapatnál, aki olyan számcímekkel dolgozik, mint pl. Waitin’ for the Bus vagy a Just Got Paid. Nos, hogy is mondjam… a ZZ Top szövegvilága soha sem volt túl metafizikai… A legutóbbi magyarországi koncertjükön a kivetítőn autóalkatrészek villongtak… azt hiszem ez mindent elmondd róluk. Ez a jó értelemben vett „proliság” és a hozzá járó örök gibbonsi vigyor az, ami miatt a csapat a közönséggel el tudja feledtetni a külvilágot.

Mi tagadás az új lemez meglehetősen blues-os lett, amit én csak üdvözölni tudok, lévén az egyik kedvenc műfajom. Akik a ’80-as évek poszteliminator-i hangzását és dinamikáját várták, azok csalódottan kulloghatnak a sarokba, mert az csak nyomokban fedezhető fel (talán a Big Shiny Nine-ban és Fly High-ban). A Charterhouse-t akár be is rakhatnánk a ’Fandago!’ végére, a Consumption-t pedig simán be lehetne préselni a Tres Hombres közepére. De vannak más blues előadókkal is hasonlóságok: a Heathache in Blue-t akár Gary Moore is írhatta volna, míg az Over You Eric Clapton balladáit idézi. Az I Don’t Wanna Loose, Loose You pedig Blues Traveler modorában íródott, és a lemez talán legtökösebb slágere. Tehát a blues, a rock és southern rajongói is simán megtalálják a nekik kedvező dallamokat, még kutatni sem kell utánuk. A számok olyan jók, hogy még egy rap szám lenyúlásáért sem haragszunk meg.

Természetesen Dusty Hill és Frank Beard olyan kemény alapot hoznak, hogy az már csodaszámba megy. Jó kis lecsupaszított groove-ok, amire Billy Gibbons igazából azt csinál, amit akar. Persze az egész album egy sémát követ, nincs elrugaszkodás a blues alapoktól és az arra képezendő variációktól, de igazából szerintem a világnak most éppen ez kell. Aki szereti az old school gitármuzsikát, a ’70-es évek érájában rejlő ősi keménységet, vagy csak egyszerűen a ZZ Top-ot, annak a ’La Futura’ nem jelenthet csalódást.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások