Ensiferum: Unsung Heroes

írta MMarton88 | 2012.09.22.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Spinefarm

Weblap: http://www.ensiferum.com

Stílus: Folk Metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Petri Lindroos - Ének, gitár Markus Toivonen - Gitár Sami Hinkka - Basszusgitár Emmi Silvennoinen - Billentyű, ének Janne Parviainen - Dob
Dalcímek
01. Symbols 02. In My Sword I Trust 03. Unsung Heroes 04. Burning Leaves 05. Celestial Bond 06. Retribution Shall Be Mine 07. Star Queen 08. Pohjola 09. Last Breath 10. Passion, Proof, Power
Értékelés

Emlékszem, micsoda lelkesen mesélte egy régi barátnőm sok évvel ezelőtt egy délután: „Képzeld, találtam egy bandát, tök jók, olyanok, mint a Children Of Bodom. Az a nevük, hogy Ensiferum!” Noha a hasonlat azért kissé sántít, a két finn banda közt zeneileg azért van jó pár kapcsolódási pont... és úgy tűnik, hogy a pályafutás szempontjából is hasonló a helyzet. Lévén, hogy az espoo-i halálbrigád a negyedik nagylemez után kezdett el hallhatóan megfáradni, és eltévelyedni, ez a szomorú tény bizony Ensiferum-ékra is igaz. Gyakorlatilag az ’Unsung Heroes’ egy érettnek, és megkomolyodottnak szánt alkotás, melyre azt hiszem a fenti két jelző közül egyik sem igaz, sokkal inkább kell megfáradásról, unalomról, és saját maguk kiheréléséről beszélni.

Nem volt ugye eddig bonyolult a képlet. Sebes death metal vágták, népies dallamok, azonnal ható refrének... bumm, kész is az első három lemez! A negyedikben kicsit megjelent az epikusabb hangnem, de egye fene, még ez is jól állt nekik. Ezúttal viszont a tempóból radiálisan visszavettek a finnek, a dallamok érzésem szerint sokkal kevésbé magukkal ragadóak, mint eddig... és igyekeztek minden eddiginél változatosabbak is lenni... ami azért talán nem áll jól egy death metal zenekarnak.

Nekem borzasztóan hiányoznak a gyors, vad, képedbe vágó tételek. Nincs egy olyan kiemelkedő, brutális himnusz sem, mint a Deathbringer From The Sky, az Into Battle, az Iron, és társai. A klipesített In My Sword I Trust nem rossz, de ilyen olcsó, serhimnuszokat megszégyenítő vásári nótát maximum a Korpiklaani diszkográfiában tudnék elképzelni (hörgés nélkül). Öt évvel ezelőtt a Blood Is The Price Of Glory letépte a fejedet! Bandukolós közptempók, semmitmondó refrének... túl sokat kapunk belőlük. A korong egyik újítása a női ének megjelenése. Emminek, és a vendégénekeseknek gyönyörű a hangja, de amennyire a Celestial Bondnak semmi köze nincs a metalhoz, annyira nem képes önmagában megállnia a helyét egyik folk ballada sem a háromból. Loreena McKennitt, és társai ezt a műfajt sokkal magasabb szinten művelik, akinek ilyesmi zenére van szüksége, náluk sokkal különlegesebb csemegéke találhatnak.

Az egyetlen klasszikusabb felfogású tétel a Retribution Shall Be Mine, ahol a vad riffeket és a duplázót hallva végre felcsillanhat minden Ensfierum-fan szeme: pár percig azt kapja a rajongó, amiért nekiesett ennek az albumnak! Ugyanakkor hozzá kell tenni azt, hogy a korábbi munkákhoz képest még ez a nóta sem különösebben kiemelkedő. Az egyetlen igazán király szám a Pohjola, ilyenekből kellett volna felépíteni az egész lemezt. Pedig aztán ez sem egy speed/death szörnyeteg, egész egyszerűen csak sikerült a bandukolós témákat végre olyan refrénnel és dallamokkal megtölteni, hogy az ember azonnal együtt akar énekelni a csapattal. Na végre! A papírforma szerint a záró epika még dobhatna egy nagyot a végeredményen, de nem teszi. A Passion Power Proof egy „progresszív folk death metal” valami, amely gyakorlatilag semmi másból nem áll, mint különböző témák agyatlan egymásra hányásából, majd valamikor a nóta 3/4-énél hirtelen egy német nyelvű baromfiólban találjuk magunkat... és nekem itt elegem is lesz ebből az egészből. Arcomat a kezembe temetve beteszem inkább a ’Victory Songs’-ot nyolcvanharmadjára is.

Értem én, vannak lemezek, amelyek elmélyülést, többszöri nekifutást igényelnek. Vannak, amelyeknél nem egy-egy nóta direktsége a mérvadó, hanem sokkal inkább az album hangulata... de az ’Unsong Heroes’-ra ezen jellemzők közül egyik sem igaz. Az Ensiferum kiadott négy csaknem hibátlan lemezt, és mivel a srácok megijedtek attól, hogy ezúttal csak ismételni tudják önmagukat, megpróbálkoztak valami újjal. A végeredmény egy eltévelyedett, kétségbeesett album, melyet el lehet hallgatni, de megközelíteni nem tudja elődeit. Egy-egy dal, valamint a záró tétel néhány részlete persze tartalmaz igen erős pillanatokat, de erre a korongra csak nagyon nagy jóindulattal lehet azt mondani, hogy jó. Az pedig csak külön fáj, hogy mennyi időt és hallgatást fektettem abba, hogy próbáljam megszeretni.

Pontszám: 5.5