Delain: We Are The Others

írta Bazsa | 2012.09.10.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: http://www.delain.nl

Stílus: Gothic Metal

Származás: Hollandia

Dalcímek

Értékelés

Female-fronted gothic metal Hollandiából – egyesek rajonganak ezért az utóbbi évek során szinte önálló műfajjá vált kategóriáért, mások csak legyintenek, megint mások pedig már a megemlítésétől is rosszul lesznek. Talán a középső verzió mondható a leggyakoribbnak, köszönhetően annak, hogy anno a stílusatyának/anyának tekinthető The Gatheringben még elevenen élő őszinteség, önkifejezés és kísérletezés vágya szinte teljesen eltűnt a színtérről. Az egykor kuriózumnak számító stílus a Nightwish szimfonikus hangszerelésének, illetőleg az Evanescence mainstream sikerreceptjének importálásával próbált friss vért pumpálni szürkülő ereibe, mellyel azonban az elsekélyesedésen kívül nem sok mindent sikerült elérni.

De ne legyünk igazságtalanok, hiszen irreális elvárás volna minden előadótót progressziót és haladást követelni. A probléma nem is itt van: a gond az, hogy egész egyszerűen nem (vagy csak ritkán) születnek igazán szórakoztató, tisztességesen megírt dalokban bővelkedő lemezek. Ami pedig még ennél is rosszabb, az a felszínes, mímelt mélység és érzelmesség, mely hatásos ugyan, ám tétje mindössze annyi van, mint egy zacskó mazsolának. 

A Delain 2006-os debüt-lemeze nálam tökéletesen illeszkedett az imént taglalt keretek közé, a bajt pedig csak tetézte az a műfaj kötelezőinek (értsd: „angyali” hang) megfelelni akaró, őrülten erőlködő vinnyogás, melyet Charlotte Wessels mutatott be rajta, így tehát rövid úton el is búcsúztunk egymástól. Mindezeket figyelembe véve talán érthető, hogy a júniusi Első Hallásra nélkül valószínűleg sosem engedtem volna a lejátszóm közelébe a ’We Are The Others’-t…

…ami végül nagy hiba lett volna. Mert bár a nemrég hazánkban is megfordult holland csapat egyáltalán nem távolodott el a kezdeti iránytól, az elmúlt években profibbak, érettebbek, letisztultabbak lettek, és a fejlődés most 12 irgalmatlan sláger formájában manifesztálódott. A legszimpatikusabb pedig az, hogy még véletlenül sem akartak átverni minket sem ál-melankóliával, sem ál-művészkedéssel, vagyis ez a lemez pontosan annyi, mint amennyinek látszik: egy rém szórakoztató, könnyedén befogadható gothic/pop-metal mestermunka.

A szinte egytől egyig rádió-kompatibilis dalokat az egyszerűség, a hatásos billentyűtémák, valamint Charlotte szívet melengetően kellemes orgánuma és rendkívül fogós dallamai uralják. Bizony, a gyenge láncszem mostanra a csapat legfőbb erősségévé vált. Persze ehhez kellett az is, hogy rájöjjenek: célravezetőbb, ha ezúttal már az ő hangjára komponálnak, és nem kényszerítik csilingelő magasságokba alapvetően mélyebb hangfekvésű énekesnőjüket. Ennek érdekében mintha lejjebb is hangoltak volna (vagy csak éltek a héthúros gitár adta lehetőségekkel), ebben a tartományban pedig frontasszonyunk nem csupán nagyobb biztonságban érzi magát, hanem többet is tud játszani a hangjával. A végeredmény éppen ettől annyira természetes, annyira magával ragadó.

Azonban érdemes vigyázni, mert a szűk 50 percnyi pop-metal orgia könnyen megfeküdheti az arra érzékenyek gyomrát. Szerencsére erre is van megfelelő recept: kisebb dózisokban, három dalonként rövid szünet beiktatásával elkerülhető a baj. Ily módon nem laposodik el az anyag, és önnön fogós valójukban élvezhetjük ki minden egyes pillanatát. Mert bizony az Electricity (személyes kedvenc No. 2), a szinte pofátlanul slágeres We Are The Others, a Hit Me With Your Best Shot (személyes kedvenc No. 3), a Lacuna Coil-osan groovos Where Is The Blood, vagy az abszolút telitalálat Get The Devil Out Of Me mellett fennáll a veszélye, hogy esetleg elsiklunk a „maradék” fölött. Pedig töltelékdal itt aztán nincs egy deka se. 

Pontszám: 7