Echolyn: Echolyn

írta Mike | 2012.09.09.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Sony

Weblap: http://www.echolyn.com/

Stílus: Progresszí­v Rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Noha a patinás prog rock az egyik leginkább favorizált műfajom, az utóbbi hónapokban kevesebb előadó lemezét hallgattam ezen stílusfiókból: bizony jókor jött az Echolyn nyáron napvilágot látott albuma, amelyet máris az egyik legerősebbnek vélem, már ami az elmúlt idők termését illeti. (Jó, jó, van egy ’Clockwork Angels’ is, de a kanadai mestereket egész egyszerűen képtelen vagyok kizárólagosan progresszív rockként skatulyázni.) A szépen csengő Echolyn név egy pennsylvaniai bandát takar, akik korántsem számítanak újoncnak a színtéren, ugyanis 1989-ben öltöttek együttesformát, s immár a kilencedik soralbumnál járnak. Érdekes, hogy írásom tárgya éppúgy a csapat nevét viseli, mint a bemutatkozó korong, s a Killswitch Engage-en kívül nem tudnék még egy zenekart, akik ezt megjátszották. (A margóra: a debütálás első kiadásának kuriózumértéket jelzi, hogy az Ebay-en 100 dollárért került kalapács alá!)

Utoljára bizony hét évvel (!) ezelőtt jelentkeztek nagylemezzel, így aztán a 2012-es ’Echolyn’ című teljes mértékben kiszolgálja a kiéheztetett rajongót: míg a bő hetvenpercnyi játékidő a mennyiségi kérdést pipálja ki, addig a roppant izgalmas dalok a minőséget szavatolják. Az amerikai banda az igényesség szinonimája, kezdve a hangszereléstől a költői dalszövegeken át a puritán-szép borítón keresztül az ízléses honlapig bezárólag. Márpedig a (szimfonikus) progresszív rock műfajába nehéz új ízeket vinni, az Echolyn sem tálalja fel a spanyolviaszt nekünk, amit viszont nyújtanak, az több mint pazar: a Gentle Giant játékossága, a Yes lélekemelő ünnepélyessége, a korai Genesis dallamvilága köszön vissza a hosszabb-rövidebb szerzeményekben, amelyeket olyan hangszerek színesítenek, mint a hegedű, a brácsa, a szaxofon és a cselló. Emellett pedig okvetlenül ki kell emelnem a fantasztikus vokálmunkát, amit bőségesen hallhatunk mindegyik számban; az összes zenész kiveszi a részét a kórusokból, ezzel is erősítve a Yes-, illetve a Genesis-párhuzamot.

A 71 perces album furcsamód dupla-CD-n került a boltok polcaira; a nyolc dal között éppúgy találunk negyedóra fölé kúszó eposzt, mint háromperces kis „szösszenetet”: az előbbihez tartozik például a nyitó, monumentális Island óriási kórusaival, Spock’s Beardet idéző megoldásaival, míg a bohókás-szomorkás Headright a rövidebb, kevésbé összetett szerzemények sorát erősíti. A (Speaking In) Lampblack hidegrázóan gyönyörű első harmada erőteljesen hajaz az újkori Anathemára, noha egyébként nem sok közös vonás van a két együttes között; Weston egészen hasonló karakterrel énekel, mint Vincent Cavanagh, a folytatásban azonban inkább a Gabriel-érás Genesis köszön vissza, a kórusban a legfőképp, dal maga pedig az egyik legszebb, amit ebben az évben hallottam! E pillanatban nálam ez az album legjobbja is egyben!

A zseniális Past Gravity esetében a kritikus is csak a fejét vakargatja: azokat az eszelős vokáltémákat bizony hallani kell, a pőre szavak ugyanis nem érzékeltethetik a „fölényes” ihletettséget! A vonós hangszerek már-már szimfonikus fennköltséget kölcsönöznek a Locust To Bethlehem-nek, a Some Memorial-t pedig épp a visszafogottsága teszi oly naggyá, ráadásul hangulatában és zenei elemeiben a ’70-es évek klasszikus szimfo-prog iskolája előtt hajt fejet. Én meg az Echolyn művészete előtt hajtok fejet, rég hallottam ennyire izgalmas, ötletes progresszív albumot, amelyet csak úgy szétfeszít az angolos elegancia; amerikai bandáról lévén szó, az mindenképp megsüvegelendő, hogy messze elkerülik az üres pátoszt és a nyúlós giccset! Egy szó mint száz, a 2012-es ’Echolyn’ az utóbbi idők egyik legfontosabb prog rock alkotása, mese nincs!

Pontszám: 9