Korpiklaani: Manala

írta MMarton88 | 2012.08.31.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.korpiklaani.com

Stílus: Folk metal

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Nyilván nem lenne kerek ez a 2012-es esztendő, ha nem kapnánk tőle is egy új Korpiklaani albumot. Kicsit már talán hiányzott is, hogy nem hallhatom Janne gyönyörű, érzelemdús hangját, a csapat „lélegzetelállítóan virtuóz” gitárszólóit, és „tartalmas, emberi érzelmeket megindító” szövegeit. Mármint persze, király dolog, ha egy csapat sok lemezt készít, de Korpi-ék munkamániája azért már egy kicsit Ossian-i túlzásnak tűnik, pláne úgy, hogy az utóbbi lemezek azért valljuk be, nem rengették meg a fémzene templomának kolosszális tartópilléreit.

Szóval nem vártam sokat az új Korpiklaanitól, de láss csodát, ezúttal egy kicsit összekapták magukat! Nofene! Ha rápillantunk a diszkográfiára, akkor abban talán egyetérthetünk, hogy a banda fénykora a 2000-es évek közepe felé tehető, mondjuk a ’Voice of Wilderness’, ’Tales Along This Road’ érára. Aztán – nekem legalábbis úgy tűnt az interjúk alapján – Janne ráunt, hogy mindenki csak olcsó lakodalmas rocknak tartja a művészetüket, és megpróbálta egy kicsit erőszakosan beleszuszakolni a muzsikába az értékeket, meg a mondanivalót... ami szerintem a végeredmény rovására ment. Gyanítom, mostanra már beletörődtek hőseink, hogy soha nem fogja őket senki a finn vagy a lapp kultúrával történő alapos ismeretbővítés miatt hallgatni, és kicsit újból próbálnak helyet szorítani a vadabb, lazább folkslágereknek (bár tegyük hozzá, hogy a 'Manala' is a finn mitológiával foglalkozik, de ez az egyszeri rockert nem hiszem, hogy befolyásolná).

Talán éppen ezért, a ’Manala’ meglepően erős! Mármint nem kell azért eksztázisba esni, nem írtak egy új alapművet, de az utóbbi lemezek kissé nyögvenyelős erőltetettsége, és a dalok jellegtelensége nem annyira meghatározó eleme az összképnek, mint korábban! A lemez angol, illetve finn nyelven is megjelent, én inkább az utóbbi verzióval barátkoztam, lévén, hogy a népies elemekhez ez jobban passzol. Meg különben is, csak szebb nyelv a finn, mint a dögunalmas angol.

Hála az égnek, relatíve sok a tempósabb, táncra hívó nóta! Ezek közül egyértelmű csúcspont a Levan Polka, mely a pár évvel ezelőtt internetes mémként sikeres karriert befutott finn dalocska metalosított újraértelmezése, egész egyszerűen hibátlan. De az Uni, vagy a nyitó Kunnia hallatán is hamar mosolyra derül, és táncra perdül az egyszeri rocker. A vidám, tempós folkslágerek közé került két ballada is, ezek közül talán az akusztikus, nyugisabb Synkka a megkapóbb, s noha néhány dal üresjárat szagú, az epikusabb Metsalle, vagy a klipes Rauta hallatán biztosan nem fognak szomorkodni a folkrockerek. A felállással kapcsolatban annyi változás történt, hogy a hegedűs Hittavainen helyére egy új arc, Tuomas Ruonakai került, de ember legyen a talpán, aki erre a játékstílus alapján rájött volna. És talán pont ez az egyik bája ennek a csapatnak. Nincs itt szó semmi komolyságról, vagy technikai brillírozásról. Laza, fülbemászó, dallamos, népies rockzene szól, egyszerű, mint az egyszeregy, mégis élvezetes, és könnyed kikapcsolódás, ha az ember szeretne egy kicsit elrugszkodni a bánatos hétköznapok világából. Szerencsére azért a folk metal színtér kitermelt magából pár sokkal „értékesebb”, komolyabb, és mélyebb mondandóval rendelkező bandát, mint a Korpiklaani, így a lehetőség mindenkinek adott, hogy komolyabban elmélyüljön ebben a stílusban. Ami viszont biztos, hogy a vidám, bulizós folk egyik zászlóvivője továbbra is ez a finn csapat marad.

Pontszám: 7.5