Katatonia: Dead End Kings

írta Edeneye | 2012.08.28.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Peaceville

Weblap: http://www.katatonia.com

Stílus: Dark Metal/Alternative Metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Jonas Renkse - ének Anders "Blakkheim" Nyström - gitár, programok, vokál Daniel Liljekvist - dob vendégek: Frank Default - billentyűs hangszerek, zongora, sampler, ütős hangszerek Niklas Sandin - basszusgitár Per "Sodomizer" Eriksson (Bloodbath) - gitár Silje Wergeland (The Gathering) - ének (2. szám)
Dalcímek
01. The Parting 02. The One You Are Looking For Is Not Here 03. Hypnone 04. The Racing Hearts 05. Buildings 06. Leech 07. Ambitions 08. Undo You 09. Lethean 10. First Prayers 11. Dead Letters
Értékelés

A svéd Katatonia karrierjének több mint húsz évvel ezelőtti kezdetén még olyan brit csapatokhoz hasonlítható doom/death metalt játszott, mint a korai Paradise Lost, az Anathema, vagy a My Dying Bride. Ahogyan a fent említettek, úgy a Katatonia zenéje is lemezről lemezre változott, ha tetszik “lágyult” az idők során: modern, progresszív elemeket vett fel, elhagyta a kezdeti hörgős énekstílust. A csapat fejlődése leginkább az Anathemáéval állítható párhuzamba: azonban a britekkel ellentétben, akik manapság egyfajta szellős, pozitívabb megközelítésű, technikás progresszív rockot játszanak, a svédek mindvégig tartották magukat egyfajta “súlyossághoz”, amely a tömény doom/death riffelés helyett inkább az élet negatív aspektusait boncolgató szövegekben, és a mindent átható melankolikus atmoszférában érhető tetten. Tény, hogy talán egyik hasonló csapatnak sem sikerült megalkotnia ilyen hitelesen a kétségbeesés zenei megjelenítését. Az egész annál nyomasztóbb hatású, minél inkább hiányzik belőle a düh és az azzal járó bizonyos felszabadultság-érzés, így a zene sokkal inkább magába zár, nem engedi, hogy a bizonytalanság és a frusztráció érzése valamilyen kivezető csatornát találjon magának. Talán nem véletlenül nevezték el magukat a svédek a paranoid skizofrénia egyik legsúlyosabb tünetegyütteséről, amely időszakos bénulással is együtt járhat. Az biztos, hogy ezt a zenét nem ajánlanám azoknak, akik túlságosan hajlamosak a befordulásra, depresszióra, borúlátásra. (Más kérdés, hogy más viszont, egyáltalán tudja-e értékelni a Katatonia sötét művészetét.)  A svédek zenéje nagyon “képszerű”, engem mindig valamilyen elmosódó komor tájat ábrázoló festményre emlékeztetett, amelyet a szürke különböző árnyalataival alkottak meg. 

A zenekar tulajdonképpen minden egyes megmozdulásával kiválót alkotott: mint a stílus egyik definitív neve nagy várakozásoknak kellett megfelelniük. Ha kritika érhette a csapatot, talán abból is fakadhatott, hogy a zenéjük elsőre akár egysíkúnak, unalmasnak is hathat. Ez azonban szerintem tévedés; az igaz, hogy a Katatonia úgymond kitalált egy formulát, amelyhez az 1998-as ’Discouraged Ones’  lemez óta ragaszkodik: tiszta, magasabb regiszterekben működő, érzelmes ének (“á la Robert Smith”), Wave-es gitárlebegtetések kontra doomos bedurvulások/gitárszaggatások váltakozása egy számon belül, mindez leöntve tömény szomorúsággal. Ehhez még azt is hozzá lehetne tenni, hogy a számaik nagyon hasonló karakterűek egymáshoz: kis túlzással élve bármi, amit 1998 óta írtak, rákerülhetett volna újabb lemezeikre. Van, aki ezt negatívumként értékeli, szerintem azonban inkább egyfajta stílusjegyként kell minderre tekintenünk. Tény, hogy minden lemezük körülbelül ezt tartalmazza, csupán az arányok változnak: néha a metal kerül előtérbe – mint például a nagy sikerű ’The Great Cold Distance’ lemezen – máskor pedig a szintetizátoros hangképek, akusztikusabb, dark ambient – ahogyan a legutóbbi 'Night is The New Day'-en. Azt azonban ne felejtsük, el ahogyan azt az egészet a zenekar műveli, az korántsem átlagos.

Bizonyos kritikus hangok szerint az előző lemezen a Katatonia bizony túlzásba vitte az ambientesedést: legalább a lemez harmadában elfelejthettük, hogy itt tulajdonképpen egy metal zenekarról van szó. Aki azt várta, hogy most a svédek egy erőtől duzzadó, slágerekkel teletűzdelt metal albummal lépnek elő, annak csalódnia kell. A ’Dead End Kings’ legalább annyira befordult, mint az elődje, ha nem jobban. Ugyanakkor van itt természetesen zúzás, keménység, de a gitárok teljesen be vannak “ágyazva” a szintetizátorok közé-mögé, úgyhogy inkább egyfajta összemosódó hang-masszát alkotnak. Ezzel megegyezően nincsenek igazából megjegyezhető refrének, vagy kiugró, a többitől élesen elütő karakterrel rendelkező dalok. Ezúttal nem lehet felosztani az albumot “elszállós” vagy “durvulós” számokra, valahogy az egész egyszerre ez is-az is. A vonósokkal indító Partinggal (amely egyébként egészen tipikus Katatonia dal, a már fent említett receptet követve) egyből a mélyvízbe kerülünk, és ott is maradunk egészen a záró Dead Letters-ig. (Bár ami azt illeti, ilyen zenét hallgatva igen jó esélyünk van a fulladásos halálra.) Szinte egyáltalán nincsenek igazi “beindulós” számok – még akkor sem, ha úgy kezdődnek, mint például a Buildings. Talán csak itt érhető tetten a ’Viva Emptiness’ albumnál először jelentkező Tool-hatás, a zaklatott, progresszív riffelésben, amely azonban itt is hamarosan ambientbe csap át.

Még egyik Katatonia albumnál sem voltam ilyen nagy bajban, ha számokat akartam volna kiemelni: nincsenek olyan énekelhető „slágerek”, mint amilyen a My Twin, a Sweet Nurse vagy a Teargas. Az egész nagyon egyben van, nagyon atmoszférikus, nagyon “túlvilági”, a melankolikus, baljós hangmassza „előterében” pedig Jonas Renske szívfacsaró éneke, amely ugyan nem túl változatos vagy nagy terjedelmű, mégis rengeteg érzelmet képes közvetíteni. Ha mégis ki akarnék emelni néhány dalt, akkor a Hypnone-nal kezdeném: talán ennek van a legérdekesebb akusztikus gitáros kezdése, amely egy kissé különválik a többi számtól. Hangulatában abszolút vészjósló és sötét. Megemlíteném még a The One Are You Looking For Is Not Here-t is, ahol a Gatheringes Silje Wergeland is énekel. Mindenképpen figyelmet érdemel a kissé dark rock témára épülő First Prayer, valamint záró Dead Letters is. Ebben az itt-ott visszaköszönő Tool-os szaggatott riffelésből az egyik legszebben “hullámzó” ambientes téma bontakozik ki. A számok szinte észrevétlenül következnek egymásból, mintegy “egymásba olvadva”: az ember észre sem veszi, és tulajdonképpen már az album végére ért. És itt mutatkozik meg a Katatonia egyedülálló zsenialitása: valamilyen varázslattal képesek úgy strukturálni, úgy felépíteni ezeket a számokat, hogy ne váljanak unalmassá, hanem a hallgatót arra késztessék, hogy újra és újra meg akarja hallgatni őket. Mintha abban reménykedne, hogy van itt valamilyen “mélyebb jelentés”, amely nem tárulkozik ki az első hallgatásra, valami, amit meg kell fejteni, és talán csak a beavatottak számára érhető el.

Pontszám: 7.5